Hová merült
el szép szemed világa?
Mi az,
mit kétes távolban keres?
Talán a
múlt idők setét virága,
Min a
csalódás könnye rengedez?
Tán a
jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő
képek réme jár feléd,
S nem bízhatol
sorsodnak jóslatában,
Mert
egyszer azt csalúton kereséd?
Nézd a
világot: annyi milliója,
S köztük
valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás
az élet megrontója,
Mely, kancsalul,
festett egekbe néz.
Mi az, mi
embert boldoggá tehetne?
Kincs?
hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A
telhetetlen elmerülhet benne,
S nem
fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek
virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni
vágyó napba nem tekint;
Kéjt
veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a
szerénynek nem hoz vágya kínt.
Ki
szívben jó, ki lélekben nemes volt,
Ki
életszomját el nem égeté,
Kit gőg,
mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön
honát csak olyan lelheté.
Ne nézz,
ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész
világ nem a mi birtokunk;
Amennyit
a szív felfoghat magába,
Sajátunknak
csak annyit mondhatunk.
Múlt és
jövő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen
oly kicsin tanyán;
Hullámin
holt fény s ködvárak lebegnek,
Zajától
felréműl a szívmagány.
Ha van
mihez bízhatnod a jelenben,
Ha van
mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az
élvvel kínáló közelben,
S tán
szebb, de csalfább távolt ne keress,
A bírhatót
ne add el álompénzen,
Melyet
kezedbe hasztalan szorítsz:
Várt
üdvöd kincse bánat ára lészen,
Ha kart hízelgő
ábrándokra nyitsz.
Hozd, oh
hozd vissza szép szemed világát;
Úgy térjen
az meg, mint elszállt madár,
Mely
visszajő, ha meglelé zöld ágát,
Egész
erdő viránya csalja bár.
Maradj
közöttünk ifjú szemeiddel,
Barátod
arcán hozd fel a derűt:
Ha napja
lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj
helyette bánatot, könnyűt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése