Pablo Neruda: A legszomorúbb vers

A legszomorúbb verset tudnám ma éjjel írni.

Például, teszem azt, hogy "Oly csillagos az éjjel,

fönt kéken dideregnek a messzi csillagok. "

Keringve énekel az éji szél az égen.

A legszomorúbb verset tudnám ma éjjel írni.

Szerettem őt, és olykor tán ő is szeretett.

Hány ilyen éjszakán át tartottam karjaim közt.

Csókjainkkal bejártuk a végtelen eget.

Ő szeretett, és olykor talán én is szerettem.

Hogyne imádtam volna a vad, nagy szemeket.

A legszomorúbb verset tudnám ma éjjel írni.

Érezve: nem enyém már. Tudva, hogy elveszett.

Hallgatva a nagy éjt, mely nélküle még nagyobb lett.

A vers megeszi lelkem, mint harmat a füvet.

Mit számít, hogy szerelmem nem tudta megőrizni.

Oly csillagos az éjjel, s ő nincs itt - hol lehet?

Ez minden. Arra messze dalol valaki. Messze.

Lelkem nem hiszi el, hogy örökre elveszett.

Mintha csak meglelhetném, szemem kutatja egyre.

Szívem kutatja egyre, s ő nincs itt - hol lehet?

Az éj is az a régi, a holdsütötte fák is.

Csak mi, mi nem vagyunk már azok a régiek.

Persze, nem szeretem már, de akkor! hogy szerettem.

Hogy meghallhassa hangom, fürkésztem a szelet.

Másoké. Másoké lesz. Mint csókjaim előtt volt.

Hangja, tündéri teste. A végtelen szemek.

Persze, nem szeretem már, de hátha szeretem még.

Rövid a szerelem, s oly hosszú, míg feleded.

Mert annyi éjszakán át tartottam karjaim közt

lelkem nem hiszi el, hogy örökre elveszett.

Habár ez az utolsó bánat, mit érte érzek,

és most intézem hozzá utolsó versemet.