Szél zúg,
szállnak a sárga lombok,
az égre
fakó fény omol:
te
megborzongsz, s férjed karjába
erősebben
kapaszkodol.
Mi
fűszálról fűszálra jár most,
s a végső
virágokra száll,
az
titkon, elmenőben, drága
fejed is
megcsíkozta már.
S mi
meleg éjt varrt a mezőkre,
a szál
tépetten elrepült -
csupán a
nyár van búcsúzóban:
mi
dolgunk a nyárral nekünk!
Kezed
teszed a homlokomra,
s
fürkészve nézed arcomat:
kedves
szelíd asszonyszemedből
olyan
mélabús fény fakad.
Kihúnyt
itt is az illat, sugár, egy
titok,
mely arra késztetett
hajdan,
hogy szabad lánykezed te
éppen az
én kezembe tedd.
Ó, ne
borzongj! Bár észrevétlen,
a
legszebb napfény is letűnt -
csupán a
nyár van búcsúzóban:
mi
dolgunk a nyárral nekünk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése