A testem
napról-napra porlad
a föld
alatt,
de lelkem
megtalálja, hol vagy,
s veled
marad.
Szerelmem
nem oltja semmi,
tovább
lobog,
a síri
éjben is, feledni
itt sem
tudok.
Nem
bántott végső perceimben
a
félelem.
Örök lesz
most a búcsú, hittem,
s
emléktelen.
De íme,
elfogott a bánat:
az égiek
között is
vágy kínzott utánad,
s nem
leltelek.
Mit ér az
Isten fényhatalma,
mit ér a
menny,
ha földi
szenvedélyem álma
itt van
velem?
Magamban
itt is óva őrzöm
szüntelenül,
csak
sírok egyre, mint a földön,
s féltés
gyötör:
Tán bőröd
más lehelet éri,
más száj
becéz -
és árva
lelkem nem kíméli
a
szenvedés.
Vagy
látlak szenderegni téged
más
oldalán,
és forró,
fojtott szavad éget
parázs
gyanánt.
Nem, nem
szerethetsz mást te mégsem,
te hű
leszel,
magadat
súlyos esküvéssel
jegyezted
el.
- Miért a
könny, a riadalmak,
ó, mondd,
minek?
Hisz
nélküled békét, nyugalmat
úgysem
lelek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése