Ha
eljövend a búcsúóra,
Ha majd e
szív végsőt dobog,
A
percben, mely létem kioltja,
Majd
akkor is rád gondolok.
És jól
tudom, előre látom,
Mi bú,
öröm van itt ezen
S az
ismeretlen túlvilágon:
Egyszerre
mind átérezem.
Eszembe
jut majd minden átok,
Mind, ami
történt s ami nem;
Mely felgyújtotta
a világot,
Mást üdvözítvén,
az "igen".
Mit
lelkem eddig félve sejtett,
Előttem
áll a nagy titok,
Hogy csak
az halt meg, ami nem lett,
S az él
örökké, ami volt.
És nem
tudom, mi fáj majd jobban:
Mi itt
örökre elveszett,
Vagy ami
él a múltban, s onnan
Kivenni
többé nem lehet?
A
gondolat, hogy e mindenség
Nem lesz
se több, se kevesebb,
S isten
se törli azt le végkép,
Mi
egyszer itten megesett...
Vagy hogy
nem halt meg voltakép itt
Csak az a
perc, mely elrepült;
A bimbó,
mely nekem ki nem nyílt,
A vágy,
amely nem teljesült?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése