Hej,
mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az
az ősz olyan gondatlan rossz gazda;
Amit a
kikelet
És a nyár
gyűjtöget,
Ez nagy könnyelműen
mind elfecséreli,
A sok
kincsnek a tél csak hűlt helyét leli.
Nincs ott
kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a
pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos
madarak
Mind
elnémultanak,
Nem szól
a harsogó haris a fű közül,
Még csak
egy kicsiny kis prücsök sem hegedül.
Mint
befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant
röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy
rövidlátó
Már
öregkorától,
S le kell
hajolnia, hogy valamit lásson...
Igy sem
igen sokat lát a pusztaságon.
Üres most
a halászkunyhó és a csőszház;
Csendesek
a tanyák, a jószág benn szénáz;
Mikor
vályú elé
Hajtják
estefelé,
Egy-egy
bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb
szeretne inni kinn a tó vizébül.
Leveles
dohányát a béres leveszi
A
gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja
nagyjábul;
S a
csizmaszárábul
Pipát húz
ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-
odanéz: nem üres-e a jászol?
De még a
csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár
és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a
pince kulcsát
Akár
elhajítsák,
Senki sem
fordítja feléjök a rudat,
Hóval
söpörték be a szelek az utat.
Most
uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik
fönn a légben magasan kavarog,
Másik
alant nyargal
Szikrázó
haraggal,
Szikrázik
alatta a hó, mint a tűzkő,
A
harmadik velök birkózni szemközt jő.
Alkonyat
felé ha fáradtan elülnek,
A rónára
halvány ködök települnek,
S csak
félig mutatják
A betyár
alakját,
Kit éji
szállásra prüsszögve visz a ló...
Háta
mögött farkas, feje fölött holló.
Mint
kiűzött király országa széléről,
Visszapillant
a nap a föld pereméről,
Visszanéz
még egyszer
Mérges
tekintettel,
S mire
elér a szeme a túlsó határra,
Leesik
fejéről véres koronája.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése