Minden
órám csüggesztő magányom
Néma
csendén búnak szentelem,
Rajtad
elmém, ah, törődve hányom
S könnyim
árját issza kebelem.
Merre,
merre tűntök hű szerelmek,
Melyek
láncolátok szívemet?
Ha
fogjátok forró szenvedelmek
Elborítni
lángként éltemet?
Most is
karján fényes Ideálnak
Még
magasan rengnek álmaim,
Ah, de
tündérvárán nem találnak
Méltó
tárgyat többé lángjaim.
Fanni,
Fanni, mint zefír utánad
Sóhajtásim
szállnak untalan,
Szűnj meg
egyszer lélekvesztő bánat!
Szív,
mért ingerlődöl hasztalan?
Zengtem
égi dalt: mint alkonyában
Philoméla
kertem bokrain,
S mind
hiában folytak, mind hiában
Bájos
hangok lantom húrjain.
Csillagokra
felremegve sírtam,
S
fényektől nem jött vigasztalás;
Berkén
Echót fájdalomra bírtam,
S
jajgatásnak szólt csak jajgatás.
Isten
hozzád eltűnt rózsapálya,
Isten
hozzád elsírt nyugalom!
Képed
lelkem többé nem találja,
Dúló
vészként zúg a fájdalom.
S bár a
kor, borítva fátyolával,
Tőle
messzebb messzebb elvezet,
Rám
világít lobbanó fáklyával,
S
visszavonz a bús Emlékezet.
S ah
reményem mindegyik virága
Újra
fonnyad szellemkebelén,
Újra
süllyed a szív boldogsága,
S régi
sebben újra vérzem én!
S míg a
gyötrelemnek visszérzése
Százszorozva
tépi lelkemet:
Képzetemnek
vészhozó lengése
Gyújt és
kínos álmokkal temet.
Szállj
homályba, s hunyj el fátyolodnak
Éjjelében
bús Emlékezet!
Álmaid ha
lassan alkonyodnak,
Nyugalom
tán nyújt még hű kezet.
Nyájas
arcod visszasugárzása
Enyhe
fény a boldog napjain;
Nékem,
ah, csak Léthe áradása
Hoz
segédet kínom lángjain!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése