Verlaine: Álmodom egy nőről

Álmodom egy nőről, akit nem ismerek,

forró és különös, áldott, nagy Látomás,

aki sohasem egy, s aki sohase más,

aki engem megért, aki engem szeret.

Mert ő megért. Neki, ó jaj, csupán neki

bús, áttetsző szívem többé már nem talány,

sápadt homlokomnak verejték-patakán

frissítve omlanak az ő szent könnyei.

Barna, szőke, vörös? Ó, nem tudom én, nem.

A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen

mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn.

Nézése hallgatag szobrokénak mása,

szava messziről jön, komoly, bús, fénytelen:

mint elnémult drága szavak suhanása.