Arany János: Enyhülés

Kél és száll a szív viharja

Mint a tenger vésze;

Fájdalom a boldogságnak

Egyik alkatrésze;

Az örömnek levegőjét

Megtisztítja bánat,

A kizajlott búfelhőkön

Szép szivárvány támad.

Tegnap a remény is eltört,

Az utolsó árboc,

Csupán a kétség kötött egy

Gyarló deszka-szálhoz:

Ma fölöttem és alattam

Ég és tenger sima;

Zöld ligetnek lombja bókol

Felém, mintegy híva. -

Nem törik a szenvedő szív

Oly könnyen darabbá,

Csak ellágyul, s az örömre

Lesz fogékonyabbá;

Mint egy lankadt földművesnek

Pihenő tanyája:

Kész boldogság lesz neki a

Szenvedés hiánya.

Nincsen olyan puszta ínség

Hogy magának benne

A halandó egy tenyérnyi

Zöld virányt ne lelne;

És ha ezt a szél behordta

Sivatag fövénnyel:

Megsiratja... de tovább megy

Örökös reménnyel. -

Sivatagja életemnek!

Van pihenő rajtad;

Vészes hullám! szív-hajómat

Nem szünetlen hajtod;

Ha nehéz bú és nehéz gond

Rossz napokat szerze:

Kárpótolja a nyugalom

Enyhületes perce.