A
szomorúságot nem szeretem,
ezért, ha
eszembe jut Apám,
legtöbbször
úgy látom őt,
ahogy
játszik a régi harmonikán.
Szeme
huncut, s mikor nevet,
táncolnak
a fákon a falevelek,
és perdül
a határ.
A
szomorúságot nem szeretem,
de szívem
mégis gyászol,
mert
korán hagyott itt,
és oly
keveset játszott!
Oly
keveset élt,
pedig
hogy szeretett élni!
Nyári
délután vidáman zenélni,
és most
nincs sehol.
Perdül a határ,
rebben a fecske...
Amikor
Apám jut eszembe,
elönt a
keserű, bús magány,
és megáll
a táncoló határ,
nem
dalol, egy percig vár,
és néma
áhítattal, leveszi kalapját a Nyár.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése