I
Ha csak
szeretsz, bár viszonzatlan,
De
térdelhetsz hő áhítatban
Bálványod
lábai előtt,
S hogy
végtelen szereted őt,
Hogy érte
élsz, bevallhatod:
E
sorsodat még áldhatod.
De ha
szeretsz, s nincs egyéb vágyad,
Mint Neki
e forró imádat
Elmondani
egy pillanatban
És azután
meghalni ottan, -
S még ezt
is tiltja csillagod:
Hogy mi
az átok, tudhatod.
II
Nem birok
már a szívemmel,
Úgy teli
van szerelemmel.
Ha
valahol ki nem öntöm,
Maradásom
nincs e földön.
Elmegyek
a zöld erdőbe,
Bekiáltok
a sűrűbe,
Vigasztaló
szóra várva;
De hiába,
mind hiába!
Fái némák
a vadonnak,
Szelíd
őzek szánakoznak.
S útjain
a rengetegnek
A verebek
kinevetnek...
III
Sugalmas,
rejtelmes éjjel.
Kéjtől
rezzen a bokor.
Fönn az
égen bűvös fénnyel
Robban el
a meteor.
Ámulattal
nézve rája,
Elmerengsz,
gondolkodol.
Bölcs,
tudós ki nem találja,
De szívem
rég sejti jól.
Csillag
az, fut végzetétül,
Mely,
mint kárhozat, sötét.
Szív,
melyben reménység nélkül
Olthatlan
vágy tüze ég.
Lény, kit
egy kimondhatatlan,
Elviselhetlen
titok
Addig
égetett, míg ottan
Darabokra
szakított...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése