Vajda János: Boldog szerelem

Kedvesem, gyönyörűségem,

Könyörülj már rajtam, kérlek;

Én kimondhatatlanom, hogy

Nem tudok eltelni véled!

Nézlek, bámullak, csodállak;

Szemeim kéjtelve úsznak

Bájaid fényözönében,

Amíg végre belefúlnak.

Mert hiszen ki tudna nézni

Hosszasan a fényes napra?

Megvakulok így hát én is

Egy pár percre, pillanatra.

Szépségednek örvényétől

Elkapatva, fuldokolva

El-elmerülök, azonban

Fölvet a hab, félig halva.

Azután eszemre térek,

Az hogy elnyom enyhe álom.

Haj de ott is megjelensz te,

S nyugtom abban sem találom.

Fölébredve, rád pillantva,

Bájaid megint gyötörnek;

Alig bírom már a terhét

Ennyi isteni gyönyörnek.

Mert, én édesem, szerelmem,

Ami sok, az mégis csak sok;

Ha a mennyország szakad rám,

Az alatt én leroskadok.

Karjaid közé fonódom...

Arcodon ég a hívó pír;

Fürteidnek denevére -

Szívom ajkad, mint a vámpír...

És ölellek, és csókollak,

Besóhajtlak, belehellek;

S nem elég! Ugyan mondd, édes,

Hova legyek én már veled?