Balassi Bálint: Én édes szerelmem

Én édes szerelmem, egyetlen egy lelkem, mi haszon nekem élnem,

Ha semmit nem segít, jómra fel sem indít az én esedezésem,

Sok könyörgésemre, szép leveleimre csak választ sem tész nékem?

Lelkemnek fájdalmát, érted való kínját maga te így jól látod,

De ingyen sem érzed, sőt inkább neveted, magadban csak csúfolod,

Mondván: -- „Hagyd, hagyd -- úgymond -- hiszem veszti nagy gond” --, kínomat úgy mosolygod.

De mi hasznod vagyon sok könnyhullásomon, kétségben mire tartasz?

Mint mérget sok mézben, édes beszédedben gonoszt elegyítve adsz,

Egyfelől édesgetsz, másfelől kesergetsz, csak bánatra taszítasz.

Szép sólymok, vad rárók -- kiket madarászók tanítanak, viselnek,

Bánással, tartással, szóval, kiáltással -- szelídek, kézre jönnek;

Az erős kősziklák hevétől a napnak romolnak, repedeznek;

Nincsen oly erős vas, kit tűzzel jó kovács idestova nem hajthat,

Vérrel erős gyémánt, kit az acél sem bánt, végre mind elhasadhat,

A piros márványkő, kit ver gyakor eső, csepegéstől lyukadhat;

Téged pedig, sólymom, én édes vad ráróm, az én sok kiáltó szóm

Kezemre nem hívhat, s csak úgy se lágyíthat, mint vasat tűz, nagy lángom,

Sem mint márványkövet, kit eső csepeget, nem hathat könnyhullásom.

Vérem hullásával ha hozzám hajlanál, tündöklő szép gyémántom,

Arra is kész volnék, csak tőled érthetnék, végeznéd el már kínom,

De mind sok írásom, szóm, siralmam, lángom, szolgálatom csak károm.

Az én gyötrelmemre s Istenre tekintve indulj fel szerelmemre,

Nagy háládatlanság miatt nyomorúság hogy ne szálljon fejedre,

Vagy segélj meg immár, vagy végezz ki hamar, ne tarts tovább kétségbe!

A mennyei orcát, életem birtokát ha Isten neked adta,

Angyali ábrázat ha vagyon terajtad, mire vetsz engem kínra?

Mennybeliek szerint ennyi sok szörnyű kínt enyhíts meg jó szolgádban!

Úristen, hogy lehet a kegyetlenségnek ilyen nagy szépség fészke?

Ha a mennybeliek olyan kegyelmesek, térj te is kegyelemre!

Angyali orcádot mert te megalázod, ha űzsz számkivetésre.

Színed dicsősége most ez új versekre elmémet serkentette,

Képtelen nagy szépség, ki miatt szívem ég, mert már elrekkentette

Buzgó szerelmedben, kiben, mint tömlöcben, sírva ezt éneklette.