Te, ki
látva könnyeim,
Oly
setét, oly bús valál,
Volna
szíved, gyászos éj!
Most reám
mosolyganál;
Boldogságom
érzenéd,
S áldanád
a végzetet,
Mert
örökre bírom én,
Akiért e
szív epedt.
Lámpaként
meggyújtanád
Tündöklő
szép holdadat;
Csillagidnak
ezrede
Ékesítné
arcodat;
Hogy
ragyogjon föld s egek
A
szerencse ünnepén,
A midőn
boldog levék,
Gyászod
régi társa én.
De te,
mint a néma sír,
Szívtelen
vagy és hideg,
Képed
zordon, elborult,
Kebled
puszta, rengeteg.
Víg
barátod vagy komor,
Arcod
egyképpen setét;
Szánlak,
hogy nem értheted
E szív
égi érzetét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése