A legfőbb
művészet, tudod mi?
Derűs
szívvel megöregedni!
Tenni
vágynál, s tétlen maradni,
igazad
van, mégis hallgatni.
Soha nem
lenni reményvesztett.
Csendben
hordozni a keresztet:
Irigység
nélkül nézni másra,
ki útját
tetterősen járja.
Kezed
letenni az öledbe,
s hagyni,
hogy gondod más viselje.
Hol
segítni tudtál régen,
bevallani
alázattal, szépen,
hogy arra
most már nincs erőd,
nem vagy
olyan, mint azelőtt.
Így járni
csendesen, vidáman
Istentől
rád rakott igádban.
Mi adhat
ilyen békét nékünk?
Ha abban
a szent hitben élünk,
hogy a
teher, mit vinnünk kell,
örök
hazánkba készít el.
Ez csak a
végső simítás
a régi
szíven, semmi más.
Eloldja
köteleinket,
ha e
világ fogva tart minket.
Teljesen
ezt a művészetet
megtanulni
nehezen lehet.
Ára
öregen is sok küzdelem,
hogy a
szívünk csendes legyen,
s készek
legyünk beismerni:
Önmagamban
nem vagyok semmi!
S akkor
lelkünk kegyelmes Atyja
nekünk a
legszebb munkát tartogatja:
Ha kezed
gyenge más munkára,
összekulcsolhatod
imára.
Áldást
kérhetsz szeretteidre,
körülötted
nagyra, kicsinyre.
S ha ezt
a munkát is elvégzed
és az
utolsó óra közeleg,
hangját
hallod égi hívásnak:
"Enyém
vagy! Jöjj! El nem bocsátlak!“
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése