Ábrányi Emil: A legkedvesebbnek

Annyi szirma nincsen a virágnak,

Annyi gyöngye nincsen a világnak,

Mint ahányszor nevedet megáldom,

Viruló virágom,

Édes birodalmam, ragyogó világom!

Emberek közt elhagyatva álltam,

Egy nyájas szót, annyit sem találtam;

Kezet akkor nyújtottál te nékem,

Drága kedvességem,

Szép, magányos csillag gyászos, komor égen!

És azóta hű társam te voltál,

Dús lelkeddel én hozzám hajoltál,

Életemnek hajnalává lettél;

Szépet szebbé tettél,

Örömöt fokoztál, rosszat elfeledtél.

Csak nálad van hűség, állandóság,

Te nemes szív, te igazi jóság!

Ó de könnyű irgalmasnak lenned,

Mást is jóvátenned,

Hiszen egy őrangyal lakozik te benned!

Szíved csak az én szívemre vágyott,

És az volt az összes hiúságod,

Hogy megőrizd boldog pillantásom, -

Hogy a mindig máson

Rágódó irigység: mosolyogni lásson!

Nem tudnálak meghálálni téged,

Hogyha folyvást áldanám hűséged,

Hogyha versem csak terólad szólna,

Csak téged dalolna,

Minden kicsi percem egy imádság volna!