Ha most
kérdeznél,
elmondanám
Volt
egyszer egy este
amikor,
mint
csillagok gyúltak ki alattunk a város fényei,
tudtam
téged
kereslek.
Fáztál,
és
takarót adott neked a szeretet,
s egy
pincér, meg a sötétség puha teste,
a bátortalan
vágy,
hogy
valakit ismét szeressek,
Mert
féltem az újtól,
nehogy
valakit ismét elveszítsek.
Volt egy
mosoly is még
voltak
lopott csókok,
lopott
volt minden pillanat,
az
örömök, a kínok.
Már
tudom, semmi sem volt igaz,
már
tudom,
illúzió
volt minden
Nem volt
igaz az ölelés.
...De nem
fáj már: a Nincsen.
Most már
szinte mindegy,
mit írtam
akkor
mit
éreztem éppen
Már nem
karcolt több csíkot a bánat
az
éjszakai égen.
Ne mondj
semmit még,
mert
véget ér az álom.
Felébredünk,
s egymásra nézve
semmit
sem találunk
Áttetsző
testünkkel kapaszkodunk egymásba,
szorítjuk
a semmit
mert nem
tudhatjuk mi jön még
meddig
tart:
a Meddig?
Ne mondj
semmit még,
így
szótlanul szeretlek.
Olyannak,
mint a kép:
mit
önmagamnak festek.
Csak
annyit mondj majd egyszer:
Jó
reggelt ... az éjszakánknak vége
S
megkapod az életet,
az
életért cserébe.
Most
legyünk csendben,
mert ránk
zuhant az ég
Felállni
nem lesz könnyű,
hallgassunk
most
még...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése