Nem tudok
mindent, s amit tudok, azt sem értem.
Meghalt a
mesemondó bennem, rövidre szabott időben.
Pedig a
végtelenbe születtünk, hol galambok szállnak az égben.
Amiért
könnyezünk, az magunk temetése.
Melléd ül
egy angyal, de elmenekülsz buta érveléssel,
Félsz
érinteni szárnyát, mert a múlt csontig égett.
Énekelsz,
beszélsz, vitatkozol, mondod, csak mondod…
A fél
krajcárt sem érő bölcsességet.
Nem
veszed fel a telefont. Ez az istálló kiégett.
A paripák
messze futottak, ki a szabad térbe.
Vakon
botorkálsz utánuk, lenézel a mélybe,
Csak egy
lépés hiányzik, az utolsó.
Egy kéz
hiányzik, pedig száz nyúlna érted.
Új
kunyhót építeni félsz, fészked eddig védett.
Csodákról
szólnak álmaid, a semmiről írsz meséket.
Azt hitted
tudsz mindent, s most mégsem érted.
Meghalt a
mesemondó benned, rövidre szabott idejében.
Pedig
aznap este hullott az első hó.
Jégkristályok
készítettek koronát neked.
A forralt
bor, a kenyeres lángos illata,
A vásár
forgataga volt az áldás. Veled…
Aztán a
csend. Aztán a félelem.
Mert
kémeket küldött a gyáva értelem.
És nem
hallod azóta cipőd alatt a ropogó havat.
És nem
látod azóta a rügyező fákat, az ölelő napsugarat.
Nem
ismered fel azóta a belső hangokat.
Csend
van, félelem.
Mert
kémeket küldött a gyáva értelem.
Nem
vetted észre, angyal szállt válladra,
Szárnyával
suhintott, - Nézz messzire!
Csak
pillanat volt a csoda, nem számítottál már semmire.
Csend
van, félelem.
Mert
kémeket küldött a gyáva értelem.
Egy nap
döntöttél, ne parancsoljon a mélybe a sátán szava.
Megpróbáltál
élni, házad bevakolni, hová hazatérhetsz,
Mi
otthon, mi haza.
Aztán
újra csend lett.
Újra a
félelem.
Mert
kémeket küldött a gyáva értelem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése