Tóth Árpád: Téli verőfény

Mit ablakom körülfog vén kerettel,

Megfrissül most az unt, szomorú táj,

Víg napsugár pingál aranyecsettel

Az ócska képen és restaurál:

A régi mester megkopott művét

Ragyogni szítja most az új lazúr,

E vén világba zárt örök szívét

Feldobogtatja nékem most az Úr.

E ócska házon a rőt téglakémény

Most ég felé bíbor kedvvel feszül,

Az égbe szökken víg erotikával

S az édes levegőbe idvezűl.

A lanka dombok telt, kerek vonalja

Kigömbölyül szelíden a leples, tiszta hóra,

Hűs paplana alatt a dús föld, mélyen alva,

Most szívja kebleit tán duzzadóra.

Jó volna a mezőkre futni mostan,

Ugye, szívem, bánat beteg bolondja?

Torkomból, melyből vér hördült pirosan,

Hurrák skarlát szökőkútja bugyogna.

Két fáradt, bús karom a ragyogásba fúrnám:

E két karon, mely az égbe ível,

E két feszülő, lüktető csatornán

A boldog magasságba folyni fel!

Csitt! megvakult a fény, oda a részeg percek,

Sötét lett szobám, csönd, alkonyi ború,

Szívem körül zsebórám hallom: tűnődve perceg,

Vagy tán szívembe bent a bú, a régi szú?

Fázom s lomhán megülök a kályha mellé bújtan,

Hát ma se sikerültél: szent életöröm?

Sírnék s ökölbe görbül tehetetlen az ujjam

S tenyerem húsát vájja a kínlódó köröm.