Az olvadt
hó beroskad
és
szertesündörög,
kondérok
gőzölögnek,
mint
bíbor sült-tökök.
A jégcsap
egyre nyúlik,
a csöppje
már nehéz,
egy-egy
kis tócsa pattan
s
szelíden égre- néz.
S ott
fönn az égi polcon
hátrább
csúszott a hó,
kevés
beszédű lettem
s ritkán
vitatkozó.
Ebédre
várok-é, vagy
talán meg
is halok?
lélekként
szálldosom majd
horzsolván
éjt s napot?
Árnyékom
rám tekint, míg
borong a
téli nap.
Kincstári
sapka rajtam,
a nap
fején kalap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése