Bár ajtó,
ablak zárva van szobámon,
Mégis
valóm átjárja illata
A
fenyőfáknak. Bármerre tekintsek
Ablakaimból,
ott sötétlenek
Mint sűrű
erdők, nagy elszórt csoportok.
Szeretik
egymást, De hideg mogorván
Meresztik
égnek sűrű sudaruk
S
egymásra nem borulnak sohasem.
A föld
alatt azonban keresi,
Öleli
egymást, egymásba fonódik
Epedő
vággyal futó gyökerük.
Mi is úgy
egykor. Hideg volt az arcunk,
Hideg a
szó és gyér vala közöttünk;
De, jaj,
ezer eltitkolt, el nem árult,
De jól
megértett gondolat fűzé
Életünket
össze. - Boldog fenyőfák!
Szűk,
névtelen völgyek ölébe rejtve,
Hova
so'sem hatol a napsugár.
Zúgó
hegyi patak fölé hajolva,
Felhőkbe
nyúlva meredek tetőkön,
Hova
ellenség soha nem teszi
Lábát,
fenyők, ti éltek boldogan.
Rejtett
magánytok, egymás közelében,
Megédesül
s másról nem álmodoztok
A hó alatt,
csak a napos tavaszról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése