Sango Villagren: Ne add fel!

A távolból figyellek, tán túl messze vagyok,

a sűrű ködben egyedül csak a szemed ragyog.

Fájdalom, vagy boldogság, mi lelkedben csillan?

Mi egy röpke pillanatban rögtön el is illan.

Félelem mardossa most a szívemet érted,

mert egyszer néma szóval segítségem kérted.

Lehetséges lenne, hogy kevés az, mit nyújtok?

Túl halk már a kedves szó, mit füledbe súgok?

A megfáradt ég alkonya, már rád teríti szárnyát,

a Hold a földre csorgatja tested hűvös árnyát.

Viaszfehér kezed most hadd nyugtassa enyém,

hadd segítsek, hogy mutathasd a mosolyodat felém!

Ne add fel soha! Kérlek, ne add fel a harcot!

Hadd láthassak újra, egy kedves, vidám arcot!

Fogd erősen kezem, én nem engedlek el,

boruljon rád szeretetteljes, tiszta lepel.

Feledd most, mi volt, mi múlt, mi régen úgy fájt,

mindazt, ami szívedbe kínzó sebet vájt.

Boruljon rád fényes, fehér, "angyalhordta" szárny,

s hadd legyek én fejed felett színes szivárvány!