Botladozom
hóesésben, nyomomban
szétteríti
- mint a rózsa a tavon
lebegő
szirmait -, a páros lábnyom,
- s
visszafelé megy valaki azon.
Megyek
előre. Fáj a súlyos égbolt,
becéz a
hó, magamra maradok.
Előre
tartok én s mégis, belőlem
valaki
már visszakanyarodott.
Rágondolok
csak, szinte visszahúz.
Hátra se
nézek, mégis hallgatom
a
lépteit: - Hát magamra hagy mégis!
botorkál
a visszavivő nyomon.
Mehetek
én előre, egyre messzebb.
Ő egyre
messzebb megy - visszafelé!
Két lélek
ez már, - merre, mit keresnek?
Egyik az
éj - másik hajnal elé!
Megyek
tovább, tavaszban, s annyi télben!
utat
taposva virágon, havon.
Nem jön
utánam senki! - Aki voltam,
visszafelé
megy megtett utamon.
Nem jön
utánam senki! - Aki voltam,
az is
elárul - a múltba visszamegy.
Vissza se
int: elhagyja könnyű szívvel,
menekül
attól - aki majd leszek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése