„Betemet
a nagy hó
erdőt,
mezőt, rétet,
minden,
mint a nagyanyó
haja,
hófehér lett.”
„Furcsa
némaság telepedett a tájra,
a
természet csak bámult az éjszakába,
hangtalan
felhők csendben úsztak az éjben,
pelyhekkel
dobálva a földet, mint régen.
Az
álmából ébredő szél csak vacogott,
a
sötétben megbúvó tél már kacagott,
nagy égi
trónjáról lógatta lábait,
naponta
átírta megfagyott álmait.”
„Ordító
hideg lett, semmi sem motoszkált,
néha egy
eltévedt napsugár poroszkált,
körülnézett
jól a dermedt, fagyos tájon,
lesz itt
bőven dolga ezen a világon.”
„Álombéli
hófödte tájon,
csillagporba
bújt égi tó,
márványkristály
jég ablakából,
száll
ránk az égi szó.”
„Jégcsap
csendül, jégcsap cseng-
csillagcsengő
égen leng.
Jégcsap
csücskén csüngő nesz-
csilló neszből
csengés lesz.”
„Hó, hó,
friss hó,
angyalváró
gyögyehulló
gyöngyvirág-hó-
csupasz
bokrok
csipkézője,
fák
fodros
fejkötője,
kerítések
keszkenője,
hegyek-völgyek
ünneplője.”
„Templomi
csöndben,
Éjjeli
ködben
Aszkéta-ágat
zörrent a szél,
Valahol
messze,
Csillag
szemekre
Szürke
ködfátylat borít a Tél.”
„A hegy
boltozatin néma homály borong.
Bíbor
thyrsusain nem mosolyog gerezd.
Itt
nemrég az öröm víg dala harsogott:
S most
minden szomorú s kiholt.”
„Bolyongtam
egy téli havas reggelen.
Kértem a
hópehelyt - játsszék velem:
Ő
játszott, s egy vízcsepp maradt a helyén,
-
Gazember!- kiáltott utánam a tél”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése