Kormos Béla: Az ifjú erdő

(Visszhang a ,,Pusztuló erdő"-ből)

Áll az ősi erdő, bár nagyon megtépve,

Nem csoda, sok vihart kiállt már élébe,

Sok fát ez döntött le, sokat meg a fejsze,

Alig egy-két magas fa maradt még benne.

De a kivágottak s az eldűltek törzse

Nem veszett el végkép, nincs oda örökre,

Bár vannak sokan, kik már pusztulni vélik;

Hogy nem nyúl fel a sarj, még egész az égig.

Mindegyik tövéről öt-hat uj sarj fakadt,

S apáit követve az égnek vesz utat;

S bár még a nagyobbak lombjait takarja,

De máris meglátszik, hogy a törzs jól hajta!

Fiatal az erdő s még nagyon is gyenge,

De a tölgy tölgyet hajt bele nedve ...

S nem csoda, ha gyenge, alig süt nap rája,

Felhők közt van az és halvány a sugára ...

De máris meglátszik, hogy helyét megállja,

Nem szokatlan néki a szélvész csatája;

S ha bőszült zivatar derekát meghajtja,

Annál több erővel pattan vissza rajta.

Ne féltsük az erdőt ... hol van még a tavasz,

Mely téli zúz alól gazdag lombot fakaszt?

Addig is örüljünk! hisz látni már rajta,

"Nem pusztul" az erdő, mely ily sarjat hajta!