Nagy-karácson
éjszakáján
Barna
gyolcs a lány ölében:
S míg a
gyolcsot varrja némán:
Bús könny
reszket szeme héján
S halvány
ajka sóhajt mélyen.
Harangoznak
szent misére,
Ének zeng
a születettnek!
S hogy
lelkére vigasz jöjjön:
Földre
hull a hideg földön
S hő
fohászi ömledeznek.
De a
lányka bús szívének
Nem hoz
enyhet az imádság!
Kinek
abban éltet kére,
Melegséget
hűlt szívére:
Holtan
fekszik, - sírját ássák.
Reggel
váltja a nagy éjet,
Vőlegénye
elmegy messze!
S hogy a
mátka végbúcsúja
Csókban,
könnyben rája hulla:
A koporsó
beszegezve.
Elindul a
gyász kíséret,
Énekelnek
búsan, halkan...
S mit a
hű lány összeölte:
A koporsó
szemfedője
Lobog,
csattog a viharban.
Domború a
sírhalom már
A
lenn-nyugvó hamvát födni:
(A harang
is végsőt kondul)
S hóval
hintve a vihartul,
Fehér,
csendes mint a többi.
Kis-karácson
éjszakáján
Jő az
álom szenderítőn:
S a hű
mátkát koszorúsan,
Lánybaráti
némán, búsan
Ott virrasztják,
a terítőn.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése