Utcákra
és terekre
szálldos
a könnyű, halk hó,
szitál és
leng kavargó
pelyhe.
A
végtelent söpörve
táncol,
újra meg újra,
végül
fáradtan hull a
földre.
Az álmos
arcú nagy sík
fölött
halotti formán,
tetők,
kémények ormán,
alszik.
A csend
világa áll ma.
Kinyújtózik
a földön
felejtő,
nemtörődöm
álma.
De a mély
nyugalomból
a szív,
emlékre kelve,
egy
hamvadt szerelemre
gondol.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése