„Tél-boszorkány
bonthatatlan
bűbájában,
mint mese,
dér-palástban,
néma fagyban
áll a
fenyves mozdulatlan
csodacsipke-ligete.”
„Ha
nyugatról, ha keletről
a ferde
nap rácikáz,
meg se
rezdül - mint ijesztő
üvegtűzvész,
gyúl az erdő:
káprázatos
fényvarázs.”
„Csodás
idő: fagy - napsütésben,
s te
szenderegsz még, drága szépem?
Kelj fel,
elmúlt az éjszaka.
Még álom
rezg szemed tavában,
ébredj
észak szép hajnalában,
s kelj
föl, mint Észak csillaga.”
„Ma
kéklőn domborul a mennybolt,
a hó
leplén nincs csöppnyi szennyfolt,
szűzen
fehérlik rajt a fény;
csak
távol erdők barna fátyla,
sötétlik
a zöld fenyők sudárja,
s a nap
sétál a tó jegén.”
„Halva
tán és mégis élve
tűri,
szinte álmai
gyönyörétől
megigézve,
hogy a
hónak már egészen be-
fonják
piheláncai.”
„Templomi
csöndben,
Éjjeli
ködben
Aszkéta-ágat
zörrent a szél,
Valahol
messze,
Csillag
szemekre
Szürke
ködfátylat borít a Tél.”
„Túl a
tetőkön,
Dárdás
fenyőkön:
Zöld
diadémon, pára lebeg,
Sűrű
vadonban
Halkan,
titokban,
Fenyő-óriások
könnye pereg.”
„Ül a tél
a hegy tetején.
Fehér
kucsma van a fején.
A hátán
meg fehér suba.
Készülődik
a faluba.
Tápászkodik,
fölkel s jövet
fehér
terveket szövöget.
Szórja,
hinti, hol elhalad,
két
marokkal a friss havat.
Fehéredik
domb és lapály.
Olykor-olykor
a tél megáll.”
„Egyedül
a fenyőerdő
nem hódol
meg hónak, fagynak:
zöldell
akkor is, ha a nap
sugarai
meghervadnak.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése