Hullong a
hó, hull szakadatlan
mint
tiszta gyolcs, hull csendesen
az
árva-árva tereken,
s amerre
száll, átok terem.
Hullong a
hó az alkonyatban,
hogy
egyik perc a másikba pattan,
hull,
hull - egyhangún - szakadatlan:
sziszeg,
zuhog, akár a katlan:
tompán a
néma házra hull,
zárdákon,
csűrökön lapul:
sziszeg,
zuhog, akár a katlan
s a
temetőkre és sírokra száll le halkan.
A zord
idők bús lobogóját:
kibontja
a hósík felett:
s a
gyászos nyomortól nem óvják
kunyhók a
bús szegényeket.
A fagy
lejő s csontig hatol
és szűk a
kunyhó, szűk az ól,
a
lelkeken ott a nyomor s a hó,
a bús, a
nehéz és tiszta hó.
Sötét
hidegben fázik a lakó
és az
arca oly sápadt, fakó.
Hótól
fehér az út,
halottak
a faluk:
a sok
kristályos nagy, kopár fa,
és a
didergő fák sora
úgy áll
fehér cukorba mártva.
Belepte
már a malmot a fehér moha
s olyan,
akár csak egy kelepce
és készen
áll a prédára lesve:
lenn a
viharban reszkető
kolostor
és háztető
november
óta küzd az estbe:
s a hó
csak hull, hull, hullong csendesen
a
végtelen, kopárbús tereken.
Ameddig
csak a szem elér,
minden
fehér, fehér, fehér,
hó
mindenütt, hó, tiszta hó,
halotti,
sápadt takaró,
halotti
meddő takaró.
A
végtelen tél szemfedője
rongyos
pehely-hímmel beszőve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése