Mikor a
fájdalom és a kín felordít,
és az ég
minden vihart ellened fordít,
mikor az
útszéli faág arcodba csap,
és pokoli
démonok tépik a hajad...
Mikor a
reménytelenség leghűbb társad,
s nem jön
a megváltás, hiába is vártad,
mikor a
puszta lét is már csak büntetés,
mert
hasztalan volt a hit, és a tüntetés...
Mikor azt
hiszed, utadat végigjártad,
s remegő
kezekkel vésed a fejfádat,
mert az
erődet már fogyatkozni érzed,
és az
elmúlás rozsdája marja vérted...
Mikor azt
hinnéd, eljött az utolsó nap,
s fájó
búcsúztatódra készül már a pap,
mikor már
nincs erőd küzdeni az árral,
és úgy
döntenél, elmész ezzel a nyárral...
Akkor
gondolj azokra, kik hazavárnak,
és lágy
mosolyodban egy világot látnak...
Gondolj
azokra, kik igazán szeretnek,
akik
veled együtt sírnak, és nevetnek...
Gondolj
azokra, akiknek szívében élsz,
és
gyengéden fogják a kezedet, ha félsz...
Gondolj
azokra, kik érzik, mit te érzel,
s
gyógyfűvel takarják sebeid, ha vérzel...
Gondolj
azokra, kiknek a szavad áldás,
akiknek
melletted lenni egy megváltás...
Mikor azt
éreznéd, leomlott az erőd,
akkor
meríts belőlük magadnak erőt!
Amikor a
reményed meghalni látszik,
és lelked
a kialudt tűz mellett fázik,
szeretet-hasábot
tesznek a parázsra,
nem is
kell túl sokat várnod e varázsra.
Ha félsz
az éjszaka baljós hangjaitól,
zenét
csalnak elő lelkük lantjaiból,
hogy
elűzzék a félelmetes árnyakat,
melyek
kiölnék belőled a vágyakat.
És mikor
hited porrá zúzná az élet,
festenek
tenéked egy gyönyörű képet!
Miattuk,
általuk érdemes tán hinni,
reményed,
álmaid velük tovább vinni!
Ha másért
nem, miattuk érdemes élni,
és
Istentől imádban új csodát kérni!
Ne add
hát fel, míg van, kinek hiányoznál,
míg van
egy fül, mi hallja, ha kiáltoznál!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése