Ül a tél
a hegy tetején.
Fehér
kucsma van a fején.
A hátán
meg fehér suba.
Készülődik
a faluba.
Tápászkodik,
fölkel s jövet
fehér
terveket szövöget.
Szórja,
hinti, hol elhalad,
két
marokkal a friss havat.
Fehéredik
domb és lapály.
Olykor-olykor
a tél megáll.
Gondos
gazdaként széttekint,
aztán
munkába fog megint.
Ahol
kilátszik a vetés,
vet oda
egy marokkal, és
mire a mi
falunkba ér,
mögötte
már minden fehér.
Egy
kicsit még tipeg-topog,
befagyasztja
a patakot.
Lepihen
és a szürkület
csöndjében
füstöt ereget.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése