2012. december 3., hétfő

Csorba Győző: Karácsonyfa-díszítés


Tíz gyermekedből egymagam maradtam:
kettőt befalt a föld,
hetet a sűrű távol. Változatlan
hangjával a karácsony ránk köszönt:
nézünk egymásra: mit kezdjünk vele? -
tele a szívünk s mással van tele.

Ezüstpapíros cukrok a kezemben,
díszítgetem a fát,
úgy sírhatnék és úgy kéne nevetnem -
mozgásom egyre lassúbb, tétovább:
a régi hit nincs, új sincs még helyén,
meghalt a gyermek s nem nyughat szegény.

Kínok térképét hordja édes arcod,
nézlek, segítsz nekem.
Szorgalmad hány nehéz éven kitartott:
erőssé tett a buzgó szerelem, -
díszítsd, díszítsd, hisz páratlan kezed
bús életedben mindig díszített.

Díszítsd a fát és díszítsd a világot,
díszítsd világomat,
s tárd föl egy lánynak gyönyörű tudásod -
elém idézi most az áhítat -
tudom a törvényt: nem lehetsz örök,
s csak ő segíthet majd, ha szürkülök.

Ezüstpapíros cukrok a kezemben,
karácsonyeste van,
úgy sírhatnék és úgy kéne nevetnem:
de csúf, s de szép, hogy áltatom magam,
s de szomorú, hogy mégse sikerül:
álmos üresség bélel s fog körül.

Ki férfi lett, azt nem teheti többé
gyermekké anyaöl, -
de gyermekké teheti mindörökké
egy jó szerelem, mely rátündököl, -
ó most érzem csak, mit vesztettem el,
ó most tudom csak igazán, mi kell.

Ezüstpapíros cukrok a kezemben,
karácsonyeste van, -
míg nem nyugszom e boldog szerelemben,
ha százszor is karácsony: hasztalan, -
s bár minden díszt magamra aggatok,
kietlen-szürke és kopár vagyok.


Nincsenek megjegyzések: