Csorba Győző: Karácsonyfa-díszítés

Tíz gyermekedből egymagam maradtam:

kettőt befalt a föld,

hetet a sűrű távol. Változatlan

hangjával a karácsony ránk köszönt:

nézünk egymásra: mit kezdjünk vele? -

tele a szívünk s mással van tele.

Ezüstpapíros cukrok a kezemben,

díszítgetem a fát,

úgy sírhatnék és úgy kéne nevetnem -

mozgásom egyre lassúbb, tétovább:

a régi hit nincs, új sincs még helyén,

meghalt a gyermek s nem nyughat szegény.

Kínok térképét hordja édes arcod,

nézlek, segítsz nekem.

Szorgalmad hány nehéz éven kitartott:

erőssé tett a buzgó szerelem, -

díszítsd, díszítsd, hisz páratlan kezed

bús életedben mindig díszített.

Díszítsd a fát és díszítsd a világot,

díszítsd világomat,

s tárd föl egy lánynak gyönyörű tudásod -

elém idézi most az áhítat -

tudom a törvényt: nem lehetsz örök,

s csak ő segíthet majd, ha szürkülök.

Ezüstpapíros cukrok a kezemben,

karácsonyeste van,

úgy sírhatnék és úgy kéne nevetnem:

de csúf, s de szép, hogy áltatom magam,

s de szomorú, hogy mégse sikerül:

álmos üresség bélel s fog körül.

Ki férfi lett, azt nem teheti többé

gyermekké anyaöl, -

de gyermekké teheti mindörökké

egy jó szerelem, mely rátündököl, -

ó most érzem csak, mit vesztettem el,

ó most tudom csak igazán, mi kell.

Ezüstpapíros cukrok a kezemben,

karácsonyeste van, -

míg nem nyugszom e boldog szerelemben,

ha százszor is karácsony: hasztalan, -

s bár minden díszt magamra aggatok,

kietlen-szürke és kopár vagyok.