Ékes
ködpára gomolygott, s mélységes csend ülte meg az erdőt. Mindent vastag hó
borított. Dermedten roskadoztak a fák szikrázó fehér, prémes terhük alatt.
Egyszerre csak suttogás támadt közöttük.
- Valaki
jár az erdőn! - adta tovább egyik a másiknak. S a magasabbak már azt is látták,
hogy a túlsó erdőszélen hatalmas szál ezüstfenyő lépked, s merre elhalad,
nyomában elindulnak a fenyőfák. Izgatott mozgolódás támadt.
- Mi az?
- kérdezgették öregebb társaikat a fiatal fenyőcskék.
- Most
indulnak a városba a karácsonyfák - felelték azok nyugodt, méltóságos hangon. A
menet egyre nőtt.
-
Mindjárt ideérnek - suttogta lázasan egy apró lucfenyő a társainak.
- Ti
úgysem kelletek - dörmögött rájuk egy sudár, szép ezüstfenyő.
- Pedig
de szeretnék én is karácsonyfa lenni, ott ragyogni az ünnepen! - sóhajtott fel
sóvárogva a törpe lucfenyő.
- Te, te
csöppség, hiszen nem bírnád az utat a városig! Az ágad mind letörne a gyertyák
alatt! - vágott közbe a gőgös fenyőóriás.
- Látod, én
nem is megyek! Pedig tudom, szívesen vinnének, de én nem akarok az emberek közé
kerülni!
A menet
odaérkezett eléjük: Legelöl hatalmas, mindnyájuknál magasabb, arányos termetű
fa haladt.
- A
vezérfenyő - susogták egymásnak áhítattal a helyükön rostokolók. Az öregek
tudták, hogy minden esztendőben végighalad az erdőn és kiválogatja az újonnan
felnövekedett legszebb szál fákat, hogy elvezesse őket az emberek ünnepére.
Nagy tobozszemével csak végignézett egyik-másik fenyőfán, erős ágkarjával
intett neki s az könnyedén, alázatosan odaállt a sor végére, s indult a többi
után. Ahogy a vezérfenyő rápillantott a törzsekre, mindegyik fa tudta már, mi a
dolga. A szép, egyenes derekú fák rendre bekerültek a menetbe, a kicsinyek
helyükön maradtak, hadd erősödjenek még jövő karácsonyig. S a meleg, barna
toboz-szempár egyszerre csak végigsimogatta a sóvárgó kis törpefenyőt is.
A kis
fenyő érezte, hogy válik el gyökere a földtől s ahogy repesve odalépett társai
közé, minden lépéssel megnőtt egy fejjel. Úgy, hogy mire a sorba ért, már
majdnem akkora lett, mint derekabb fivérei. Boldogan nézett vissza a helyükön
maradt fákra, s csodálkozva vette észre, hogy a gőgös ezüstfenyő fölött
elsiklott a vezérfenyő tekintete s az lehajtott fővel, szégyenkezve állt az út
mentén.
"Érdekes
- gondolta magában a kis törpefenyő -, hiszen örülnie kellene! Nem is akart a
városba menni..."
A csapat
kiegészült. Az utolsó fákat is elhagyták már a kiválasztottak, s az erdőn túli
réten megindultak vezetőjük nyomán, a város felé. Hanem a kis törpefenyő
egyszerre csak úgy érezte, elnehezül a szíve. Hirtelen előresietett a menet
legelejére, s megszólította a méltóságosan haladó vezérfenyőt:
- Bocsáss
meg, kérlek - kezdte akadozva...s szépen elmondta neki a szép szál ezüstfenyő
dolgát...hogy ő úgy látta, a végén mégiscsak elszomorodott, amiért nem lehet
karácsonyfa.
- Aki nem
akar velünk jönni, itt maradhat az erdőn - felelte halkan a vezető, s mélyen,
figyelmesen rátekintett.
- De
hátha már megbánta, és most fáj a szíve...- szólalt meg újból bátortalanul a
kis fenyőfa. A vándorfenyő fölemelte a karját, s a légen át a távolból
vékonyan, tépett zokogást hozott utánuk a szél. És mindnyájan érezték, hogy a
daliás ezüstfenyő sír.
-
Akarjátok mégis? - kérdezte a szelíd vándor, s ők egyszerre bólintottak
valamennyien. - Akkor itt megvárjuk.
És alig
mondta ki, már látták közeledni az erdőszél felől, sietősen, szinte futva a
hatalmas ezüstfenyőt. Olyan magas volt, mint közülük a legerősebbek. S ahogy
elébük ért, minden lépésnél kisebb lett egy fejjel. Mire a sor végére lépett,
már ugyanakkora volt csak, mint a legtöbbjük. Szótlanul igazodott a jószívű kis
törpefenyő mellé: a válluk épp egy vonalba került.
- Akkor
hát indulhatunk - szólt a vezérfenyő, és a menet nekivágott az útnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése