A
konyhában ültünk a földön és a tűzhely meleg fénye kiugrott néha
meg-megsimogatván arcunkat. Hallgattunk, de magunkban megvallottuk, hogy a mű
tökéletes, és nem is vettük le a szemünket róla. Tornya volt, ajtaja volt,
ablakai voltak, ahol be lehetett tekinteni (egy krajcárért!), és ha bent
meggyújtottuk a kis gyertyát, kivilágosodott az egész épület valami boldog,
meleg világossággal, mint a szívünk ablaka abban az időben.
Egyszóval:
Betlehem volt.
A Szent
Család kicsit oldalt állt előtérben a jászollal s a jászolban Jézuskával, aki
mosolygott, és kövér kis kezét ökölbe szorította, ámbár, mi akkor még nem
gondoltunk arra, hagy ha ez a kéz egyszer kinyílik, mekkora ragyogás árad
belőle a világra.
Ennél
sokkal nagyobb gondjaink voltak.
Elsősorban
az, hogy Jézuska mezítelen maradjon-e, vagy takarjuk be.
-
Megfázik! - mondta Bence Gábris, aki érzékeny lelkű fiú volt.
- Buta
vagy -szólt Andók Pista -, aki Isten, az nem fázik.
- A
biblia azt mondja - szólalt meg végül Peszelka Péter, aki papnak készült -,
hogy "édesanyja pólyába takarta és jászolba fektette..."
Ez
döntött.
A pólya
természetesen nem lehetett akármilyen anyagból, ezért selyemből lett, a selyem
pedig anyám télikabátja béléséből lett.
Másodsorban
ott volt még a szamár kérdés.
Két
szamarunk is volt ugyanis.
Peszelka
Péterre néztünk, aki csizmája orrát vakargatta piszkos kis körmével és lesütvén
a szemét erősen gondolkodott, de aztán kivilágosodott értelmes, fanyar arca:
- Az
nincs a bibliában, hogy hány szamár volt. Több pásztor volt, hát szamár egy se
volt...
Subák,
láncosbotok, bajuszok és szakállak, kucsmák és tornyos angyalsüveg már készen
voltak, így semmi akadálya nem volt annak a lelkes izgalomnak, amely másnap a
falu végén abban a felkiáltásban érte el tetőfokát, hogy:
-
Szabad-e betlehemet köszönteni?
És
hulltak a krajcárok. Péter perselyébe, amely mind súlyosabban zörgött - mi
tagadás - ébren tartva, sőt fokozva elhivatottságunk érzését. Berta Jancsi
ugyan apja szőrtarisznyáját is a nyakába akasztotta, hogyha valahol - netán -
ennivalót is adnának, de inkább Pétert toltuk előre, zörgő perselyével
figyelmeztetve a háziakat, hogy készpénzadományokra rendezkedtünk be.
Na, a
büntetés aztán nem is maradt el. A betlehemi csillag ragyogása mellett nem
vettük észre a pénz ördögének sátánpofáját, és szenteste - Berta Jancsi pokoli
indítványára - elindultunk a szomszéd faluba, most már kizárólag azzal a
céllal, hogy a persely tartalmát a végsőkig fokozzuk.
Csendes,
borús, mégis kemény alkonyat volt. A hó nem olvadt, a jegenyék felett és a
völgyek hajlásaiban fenyegetően kék volt a köd. Azután Király bácsival
találkoztunk, a kanász-számadóval.
- Hová
mentek, gyerekek?
- Csak
ide a szomszédba...
Az öreg
felnézett az égre...
- Hát én
nem mondok semmit, de iparkodjatok, mert ujjan idő gyün, hogy megemlegetitek...
-
Sietünk, Károly bácsi.
Igazán
siettünk volna, de úgy megbámulták takaros Betlehemünket úgy tartóztattak bennünket, etettek, itattak
(ne mondják a szomszéd faluban, hogy nem látják szívesen a gyerekeiket) és
főleg úgy tömték a perselyt, hogy se láttunk, se hallottunk.
Pedig
közben feltámadt a szél, lenyomta a felhőket és szitálni kezdte a havat a
fekete éjszakába. Ezt azonban a házak között alig lehetett érezni, de amikor
kiértünk a szabad mezőkre, belénk mart, és engem, aki a Betlehemet vittem, majd
belelökött a patakba.
-
Egyenest! - vezényelt Jancsi, aki nagy lókötő volt, de a szíve helyén - ha a
nyárfás utat elértük, nincs semmi baj.
- Nem
kellene visszafordulni?
- Nem! -
üvöltött Jancsi - engem agyonvernek, ha nem leszek ott az éjféli misén.
Az idő és
a tér elveszett. A nagy subákat majd földre nyomta a szél, a hó vágott, mint a
jeges vessző, és reszketve izzadtunk, ijedt kis erőnk utolsó megfeszítésével.
Vánszorogtunk.
A kis betlehem oldalát már feltépte a szél és kísértetiesen csapkodta a papírt,
miközben a toronyban a kis bádogcsengő néha megkondult, mint a lélekharang. Nem
tudtuk, hol vagyunk, és szívünk körül halálos hidegen bujkált a félelem.
-
Megfagyunk - mondta valaki, mire Bence Gábris leroskadt a hóra, és sírni
kezdett, de sírását elkapkodta a sikoltó szél.
És csak
álltunk. Összebújtunk a Gábris körül, a Betlehem lecsúszott a kezemből a hóra
és nem hittünk már semmiben, csak ez elmúlás borzalmában és már nem is voltunk.
-
Imádkozzunk! - mondta ekkor Péter, és ennek a szónak a mélységében egyszerre
végtelen csend lett, és ebben a csendben alig hallhatóan, mégis világosan
megérintett bennünket meleg szárnyával a távoli harangszó.
-
Harangoznak - ordított Jancsi -, most már tudom az utat.
-
Imádkozzunk - mondta Péter, és imádkoztunk.
És éjféli
misén otthon voltunk.
És azóta
is, ha nagy baj van és kiesik kezemből a Betlehem azt az imát mondom és azt a harangszót hallom
még ma is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése