Valamikor
hajdanán, mikor még az utcán köszönt egymásnak ismerős és ismeretlen is
egyaránt, élt egy kicsi lányka.
Egy
szántó-vető házaspár gyermekeként látta meg a napvilágot. Nem voltak
játszótársai, mert környezetükben csupa gazdagok éltek, akik nem engedték a
szegény gyermek közelébe csemetéjüket. A kislány távolról figyelhette csak a
többiek életét. Fájdalmai elől egy képzeletvilágba menekült. Kopott ruháján a
foltokat ékszernek látta. Kukoricababáját hercegnőnek nevezte. A Nap izzó hevét
simogató aranyzuhatagként élvezte, és amíg más árnyékba menekült, ő azt mondta:
- Én a
Nap leánya vagyok, és azért süt ilyen forrón rám, mert rettentő nagy
szeretettel akar átölelni engem Napanyukám.
Lassan-lassan
megtanulta, hogy mindent a maga javára fordítson, mindenből hasznot
kovácsoljon. Ha langyos nyári zápor hullott, szappannal a kezében, kiszaladt
házuk udvarára és kacagva mosakodott, miközben vidám hangon kiabálta be
édesanyjának:
- Nézd,
Anyu! Nekem is van zuhanyozós fürdőszobám.
A
szomszédok közül sokan bolondnak tartották őt, nem értették, miért tud
mindennek örülni. Azt mondták róla: ennek a gyereknek visszájára fordította
Isten az eszét.
Teltek az
évek. A kislány felnőtté vált. A falu bírója kihirdette, hogy vásárt rendeznek.
Mindenki hozza el egy batyuban azt, amiből úgy érzi, olyan sok van neki, hogy
másnak is szívesen adna át belőle. Megjelentek a gazdag szomszédok felnőtt
gyerekei is. Batyujuk betegségtől, válópertől, könnyektől, és elégedetlenségtől
duzzadt. A mi leánykánk csomagjában kacagás, boldogság, elégedettség rejtőzött.
Megkérdezték tőle:
- Téged
elkerültek a bajok, hogy nem tudtál hozni belőlük?
- Nem.
Csupán azokból nem tartok számon mást, mint a betegség után a gyógyulást. A
vitákból a békülést. Vagy ha elveszítettem valamit, megőriztem afeletti
örömömet, hogy pótolhattam veszteségemet. Az én batyumban is ugyanazok
találhatók, melyek a tietekben, csak - tudjátok, én mindent a visszájára
fordítva használok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése