Kit
bármilyen szél eltéphet a tőtől,
s amelyen
lombja kivirult - a földtől,
- csak
lenge gyom, mely az avarból nőtt föl.
Súlyos
magként hullottam én a mélybe,
átjárt,
feszített íze, hűvössége,
s ott
nyílt ki szívem, mint két sziklevélke.
S most
átkarolom millió gyökérrel,
szívós,
görcsösen tartó öleléssel
mi engem
nevelt, - nem engedem én el!
Életünk
frissen nyílt barázda mélye,
feltépett
átkai, jó televénye,
botlasztó
hantjai, szik-keménysége,
bennetek
fogantam! - Már nincs egy rög se,
melyhez
ezer hajszálgyökér ne kötne,
s mit
gyökeremmel ne én fognék össze!
Mint
könyörgő ujjak, úgy kulcsolódom
minden
omló göröngyre, s úgy fonódom,
hogy
körülöttem a táj szét ne hulljon.
Gyökereim
egyetlen porszemet sem
engedtek
szóródni forgószelekben.
Égő szik
ez - de benne gyökereztem!
Tövises
és virágzó szerelemmel
karollak,
drága föld! Te se engedj el!
Ne engedj
szállni a szelekkel!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése