Egy rég
elhamvadt nyáron láttam
a
cséplések arany porában.
Ment fel
a porszínű mennybe,
szalmafelhővel
görnyedezve.
Az
ostorrá font sugaraktól
a bőre
ki-kicsattant olykor.
Ment fel
a szőke kazalra,
ő, a
szomorú barna.
Szipogva
táncolt a törekben,
térdét
hűs vödrökkel törette.
A
pelyvahordó nyele két
sebbé
csókolta tenyerét.
Ha ő
vágta fel, mintha élne,
úgy
bomlott vállára a kéve.
És
irgalomért a kalászos
rozs-szál
mind lehajolt a hajához, -
éj-arca
körül olyan tűz lett,
mint a czesztohovai
Szűznek.
A hajába
pergett magoknak
fényei
este felragyogtak,
s a
kontyára hullt kalász pelyhe
fejét
éjjel körülderengte.
Könnyű,
szép kicsi melle,
mintha
madárka lenne,
az inge
alatt félve,
verdesve
bújt a szívére.
Ha a
férfinép kikacagta,
tenyerét
remegőn odakapta.
A szeme
kék volt, mintha
belőle
vadgerlice inna.
Soká a
falombra ha nézett -
a galamb
odarakta a fészket.
Ha
fáradtan ült le,
a forró
szél is kikerülte,
s
lábainál, mint a komondor,
lihegett,
fulladva a portól.
Ha jól
tudom, talán még
utána is
mint a faárnyék.
Hazafelé
zöld hűvösök
cirógatták
a fű között.
A holdat
nézte, - mendegélt,
s mennybe
vitték a jegenyék.
Az egész
nem igaz: - álom.
Fekszem
és kitalálom,
csak hogy
valami fájjon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése