Ott,
messze fenn északon
túl
gomolygó ormokon
ott, ahol
a madár se jár,
lakik egy
Tündér és kedvesére vár.
Minden
reggel ablakhoz suhan,
s tekint
világok felé
bejár
eget, földet, poklokat,
de kire
vár, nem lelé.
Kezét
nyújtja, hátha jön -
éneke
hegyeknek köszön
ajkán
mosoly, mert remél -
napra
nap, éj éjre kél.
Nem fárad
minden nap kelni fel
hinni
erővel: a nap közel,
mikor
megnyílik a felhők óceánja,
s a ködön
át feltűnik szerelmes párja.
Hiszi
akarattal: itt van az óra,
bár százévek
teltek el azóta,
hogy Ő
elment, messze el,
de mégis
hiszi: az idő közel.
S akkor a
felhőóceánon át
meghallja
kedvese dalát,
s már
repül is felé...
Tündéralakját
a sötét völgy elnyelé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése