Ember
vagyok, kicsinyhitű,
szívem
nem kőszikla-vár
könnyen
sodor a bűn mocska,
a fákat
tépő jeges ár.
Ember
vagyok, reményvesztett
teszem
dolgom nap-nap után,
de ha
próba elé állít Isten,
utazom
kételyek vonatán.
Ember
vagyok, s nem szeretek
mondván:
engem ki szeret?
durva
kéreg rejti lelkem,
vak
szememmel meg nem látom:
Isten
mindenkit szeret!
E három
szó lepattan rólam,
de a
kéreg már repedez
kegyelmed
arany sugára
lassan
nyitja lelkemet.
Napfényre
jön minden,
mi szép,
nemes és jó,
Istennek
tetsző, embert bátorító
lelkem
kéklő tóvá válva
a
csüggedt vándort
a hit
vizével várja
s midőn e
vízből szomját mind eloltja,
és
könnyeit kacajba folytja,
szárbaszökken
benne a remény,
a hit
virága lesz nyíló rózsa,
mit ékes
szalaggal övez a szeretet-erény.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése