Mikor
először tűnt elém,
drága
volt, mint egy tünemény,
kit azért
küldött életem,
hogy egy
perc dísze ő legyen.
Szeme
mint alkony csillaga;
s az
alkony hozzá a haja:
csak
ennyi benne az, ami
nem májusi
és hajnali.
Vidám
kép, édes könnyűség:
meglep,
megállít és kísért.
De
többször látva: látomány
volt ő,
és mégis földi lány.
Lépése
szűzi és szabad.
Házias
minden mozdulat.
Alakja
nyájas, tiszta fény.
Nyomában
emlék és remény
kelt:
mivel ő sem állt a szív
mindennapi
és primitív
éhei, kis
búk, örömök,
csók,
könny, mosoly, vágy, gáncs fölött.
Azóta
híven nézem őt,
s lesem
élete ütemét.
lelket
lélegző drága lény:
útitárs a
Halál felé.
Szilárd
ész, gyengéd akarat,
szívós
erő halk báj alatt.
Valódi
asszony, jó s igaz,
intés,
parancs, derű, vigasz.
Asszony,
és mégis valami
fényt
érzek, ami angyali...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése