Először
sírsz.
Azután
átkozódsz.
Aztán
imádkozol.
Aztán
megfeszíted
Körömszakadtig
maradék-erőd.
Akarsz, eget
ostromló akarattal –
S a
lehetetlenség konok falán
Zúzod
véresre koponyád.
Azután
elalélsz.
S ha újra
eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára
is tompa kábulattal,
Szótalanul,
gondolattalanul
Mondod
magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a
betegség, a nyomorúság,
A
mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből
nincsen, nincsen menekvés!
S akkor –
magától – megnyílik az ég,
Mely nem
tárult ki átokra, imára,
Erő,
akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat
– hasztalanul ostromolták.
Akkor
megnyílik magától az ég,
S egy
pici csillag sétál szembe véled,
S olyan
közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt
hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor –
magától – szűnik a vihar,
Akkor –
magától – minden elcsitul,
Akkor –
magától – éled a remény.
Álomfáidnak
minden aranyágán
Csak úgy
magától – friss gyümölcs terem.
Ez a
magától: ez a Kegyelem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése