Állok az
ablak mellett éjszaka,
S a
mérhetetlen messzeségen át
Szemembe
gyűjtöm össze egy szelíd
Távol
csillag remegő sugarát.
Billió
mérföldekről jött e fény,
Jött a
jeges, fekete és kopár
Terek
sötétjén lankadatlanul,
S ki
tudja, mennyi ezredéve már.
Egy égi
üzenet, mely végre most
Hozzám
talált, s szememben célhoz ért,
S
boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt
pillám koporsófödelét.
Tanultam
én, hogy általszűrve a
Tudósok
finom kristályműszerén,
Bús
földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről
ád hírt az égi fény.
Magamba
zárom, véremmé iszom,
És
csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős
bút zokog a vérnek a fény,
Földnek
az ég, elemnek az elem?
Tán fáj a
csillagoknak a magány,
A térbe
szétszórt milljom árvaság?
S hogy
össze nem találunk már soha
A jégen,
éjjen s messziségen át?
Ó,
csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint
egymástól itt a földi szívek!
A
Szíriusz van tőlem távolabb
Vagy
egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?
Ó jaj
barátság, és jaj szerelem!
Ó jaj az
út lélektől lélekig!
Küldözzük
a szem csüggedt sugarát,
S köztünk
a roppant jeges űr lakik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése