Hol vagy,
hol vagy életünknek
Szép
tündére, boldogság?!
Karjaidban
kik pihennek?
Ajkaid
kik csókdossák?
Fényes
orczád néha, néha,
Szemünk
előtt megjelen;
Vagy csak
a szív álma képzel
Kétes
ködben, fellegen?
Széles
ország-út az élet,
És mi
rajta vándorok;
Elfáradunk,
elepedünk,
Vérző
lábunk tántorog;
S
boldogságért esdekelvén,
Míg előre
jár szemünk:
Csendes
kunyhó vagy keresztfa
Közelébe
érkezünk.
De a
vándor a kis kunyhót
Elmellőzi
botorul;
Öntagadás,
türelemnek
Keresztjéhez
sem borul;
A
csalképet űzve, annyi
Fáradalmat
elvisel;
S
meglepvén az éj sietve:
Az
útfelen alszik el.
Voltam
ábránd! völgyeidben,
Hol
szellő s lomb enyeleg;
Jártam oh
vágy! szirttetődön,
Mely
szédítő s meredek.
Hű csók
mézét szítta ajkam,
Koszorús
volt homlokom…
S ha
valék-e boldog akkor?
Ne
kérdjétek, nem tudom!
Szív, oh
szív! ha boldog vagy már,
Ha több
kéj nem fér beléd:
Mi
remegtet, mi nyom mint a
Fa
harmatos levelét?
Ah, miért
kell a boldogságban
Öntudatlan
érezni:
Hogy azt
egy szempillantásban
El is
lehet veszíteni?
Mért van,
hogy ha szíved álma
Megvalósul,
s a tied:
A szép
bálványt összetörni
Maga a
szív úgy siet!?
Csábít,
vonz a fátyolos kép
Mely
távolról int felénk,
Hogy
megrontsa a kicsinylés,
Amit küzdve
megnyerénk.
Zaklat a
vágy, s űzve szívünk
Ösmeretlen
tájakig:
Nem
boldog ha kéjt nem ízlel,
Nem, ha
azzal jól-lakik.
A
bánatban örömet kér,
Az
örömben bánatot;
Csendességből
zajba vágyik,
S csendbe
hogy ha zaklatott.
S míg az
élet, mint az égbolt,
Hol
borongós hol derült;
És
megkóstol a halandó
Édeset és
keserűt:
A végóra
elközelget,
És
szemét, hogy béfogják,
Életén
átnézve kérdi:
Mi volt
hát a boldogság?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése