Rónai György: Stancák zenére

A boldogság, mondd, a remény?

   Szívünk inkább a múltba tér,

az emlék boldogsága fény,

   hajnalt előz, alkonyt túlél.

Min emléked ma rejtve ring:

   szíved mohó reménye volt,

s reményed illó kincse mind

   szelíd emlékezésbe folyt.

Oh csalatás, amit szeretsz:

   jövőd álarca hívogat,

emléked álma nem lehetsz

   s gondolni sem mersz rá, mi vagy.