Virágos
ág az az asszony élete,
tavasszal
könnyű szirmokkal tele,
s mikor
lehullnak róla díszei,
virág
helyett gyümölcse terheli.
Termése
érik, pirul, gömbölyül,
pillék és
méhek zsongják őt körül,
szellő
ringatja, eső öntözi,
s a nap
tüzén csillognak könnyei.
Ha jön az
ősz, gyümölcsét megszedik,
csupasz
testét vad esők verdesik,
reszket,
amikor tépázza a szél,
de nedvei
forrók, akár a vér.
S mikor
csillogó fátylat sző a hó,
s belepi
őt e puha takaró,
már újra
szép, és arról álmodik,
hogy
tavaszra tündérré változik.
S az lesz
belőle, tündér csakugyan,
ezernyi
szép, feslő virága van,
ő bennük
éli újra tavaszát,
s nyáron
a nap deleje hatja át.
Így
ringatja a változó idő,
a mag, ha
pattan, az is újra ő,
kikél a
földből, húzza őt a fény,
újjászüli
az örök televény.
S ha
teste már csak tűzre lenne jó,
olyan
öreg, száraz és korhadó...
ifjú
fákban tovább él lényege...
gyümölcsös
ág az asszony élete...
VÁRNAI
ZSENI:Csodák csodája.
Tavasszal
mindig arra gondolok,
hogy a
fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek,
és a bogarak,
azok is
mindig újra zsonganak,
a
madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti
őket a tavasz.
A tél
nekik csak álom, semmi más,
minden
tavasz csodás megújhodás,
a fajta
él, s örökre megmarad,
a föld
őrzi az életmagvakat,
s a nap
kikelti, minden újra él:
fű, fa,
virág, bogár és falevél.
Ha
bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a
fényt, ameddig rám ragyog,
a nap
felé fordítnám arcomat,
s
feledném minden búmat, harcomat,
élném
időmet, amíg élhetem,
hiszen
csupán egy perc az életem.
Az, ami
volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt,
hol nem volt, elvitte a szél,
s a
holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag
mécsem ki tudja meddig ég?!
de most,
de most e tündöklő sugár még rámragyog,
s ölel az
illatár!
Bár volna
rá szavam vagy hangjegyem,
hogy
éreztessem, ahogy érezem ez illatot,
e fényt,
e nagy zenét, e tavaszi varázslat ihletét,
mely
mindig új és mindig ugyanaz:
csodák
csodája: létezés..... tavasz!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése