Egy csillag története

A világmindenség teremtésekor az Úristen összegyűjtötte a csillagokat. Köztük volt a mi napunk is. Végignézett a nyüzsgő sokaságon és beszédet intézett hozzájuk:

- Figyeljetek rám! - kezdte. - Gondjaitokra bízom a teremtett világot. Mindegyikteknek adok néhány bolygót. Az lesz a feladatotok, hogy kiárasszátok a fényt, a meleget ezekre a bolygókra, s ezáltal ott élet sarjadjon. Legyenek rajtuk növények, állatok, emberek, mindenféle élőlények nagy változatosságban, gazdagságban.

Ekkor Isten elé járultak a csillagok, s mind kapott a bolygókból, amivel tele volt a zsebe. Kisebb csillagocskák egy-két bolygót, nagyobbacskák ötöt-tízet, óriáscsillagok száz bolygót. Ezután az Úr elhelyezte őket a világmindenségben, ahol jó nagy hely van, elfértek mind. A gondjaikra bízott bolygók pedig ott keringtek körülöttük. De élet még nem volt rajtuk, sivár, kopár volt valamennyi. Akadtak csillagok, amik jó helyre kerültek, ahol nem volt nagyon hideg, némi víz is csillogott a bolygóikon elszórt tócsákban, mások viszont ott dideregtek az Univerzum csücskén, sanyarú körülmények közt. Különbözőképpen indult az életük.

Telt-múlt az idő. Évezredek jöttek-mentek, bizony egymillió év is elmúlt, s a csillagok közt versengés támadt. Némelyikük már négy-öt bolygóján is fel tudott mutatni valami életet. Akadt, ahol már nőtt a petrezselyem, a másikon virágok nyíltak, sőt akadt olyan csillag, amelyiknek legközelebbi bolygóján már az első hangya is megjelent!

Aztán, ahogy tovább teltek az évmilliók, ezek a csillagok elhatározták, hogy százezer évente összegyűlnek, mindenki megmutatja, milyen előrelépést tett az elmúlt időszakban, és akik semmilyen életet nem tudnak fakasztani, azokat megbüntetik, mert rossz csillagok; elveszik a bolygóikat, s magányos, kóbor vándorrá kell lenniük. Otthontalanul, üstökösként járják majd a mindenség útjait.

Az Univerzum szélén volt egy egészen kicsike csillag. Erejét megfeszítve igyekezett ontani a fényt, a meleget, hogy három bolygóján élet sarjadjon, de nagyon nehéz dolga akadt: mindhárom bolygó olyan kis szerencsétlen volt. Néhány csepp víz árválkodott mindössze a felszínükön, egyébként csak mérgező gázok meg nagy kövek.

Jó szándékú társai figyelmeztették:

- Vigyázz, már csak ötven év és összeül a nagytanács, s ha nem mutatsz fel eredményt, kötheted a vándortarisznyát! No, megszeppent a kis csillag, s úgy elkezdte sugározni a meleget, hogy maga is beleizzadt. Nem is maradt el a gyümölcse! A legközelebbi bolygón egyik napról a másikra kinőtt a földből egy kaktusz. Volt nagy öröm!

Jó, jó, nem egy gyümölcsfa, csak holmi tüskés gumó, de hát az is valami! Nem nagyigényű, beéri azzal a pár csöpp vízzel, s ha ritkán is, de szép virágot bont. A kis csillag vigyázott rá, mint a szeme fényére. Büszke is volt. Jöhet már a nagytanács! Megmutatja, hogy ő nem mihaszna, lusta csillaga az égnek!

Már az első bimbó is megjelent a kaktuszon, amikor nagy baj történt. Azon a bolygón ugyanis működött egy mihaszna vulkán, s ez egyszer csak kitört, elborította izzó lávával a föld felszínét, és hamuvá égette a növényt: hiába a tüskék, nem tudott védekezni ellene. Elcsüggedt a kis csillag:

- Mi lesz velem? - sóhajtozott. - Senki sem hiszi majd el, hogy itt volt ez a növény.

Bizony így is lett. Letelt az ötven év, odaállították a tanács elé.

- Na, mutass fel valami eredményt!

Ő mondani kezdte a szomorú történetet, mesélt, de ezzel nem hatotta meg gőgös csillagtársait.

- Add át a bolygóidat! Nem vagy méltó arra, hogy gondjukat viseld! - parancsoltak rá, és felosztották egymás között a három bolygót, pedig nekik már tán ezer is volt akkoriban.

Elindult vándorútra a kis csillag. Még a könnyei is potyogtak, és csóvaként szegődtek a nyomába. Meddig vándorolt? Évekig, évszázadokig, évmilliókig? Annyi bizonyos, hogy egy szép napon megérkezett a mi naprendszerünkbe. Megcsodálta vakítóan világító Napunkat, megszámolta a bolygókat, jót nevetett a Mars vörös ábrázatán, gyönyörködött a Saturnus gyűrűjében, a távoli, pici Plútót pedig először észre sem vette. Legjobban azonban a harmadik bolygó tetszett meg neki. Kék színben pompázott. Óceánnyi víz volt rajta.

- Na - gondolta -, ezt megnézem közelebbről! Nézte a hegyeket, folyókat.

- Ügyes csillag lehet a gazdája - gondolta egy kicsi irigységgel a szívében -, hiszen itt mintha már a teremtés koronája, az ember is színre lépett volna.

Közel repült a bolygóhoz, ahogy csak bírt, csak arra vigyázott, hogy a nagy vonzerő le ne rántsa. Már látta az embereket parányi pontként mozogni odalent. Azok is észrevették őt. Hárman is fölnéztek az égre, meglátták, elcsodálkoztak. S azt is látta, hogy ez a három föltarisznyáz, s elindul a nyomába.

- Lassítok egy kicsit - gondolta a kis csillag -, nehogy nyomomat veszítsék - s szép lassan úszott az ég alján, minduntalan hátratekintve: követik-e még. Követték, bizony! S már nem is külön-külön hanem együtt mert ahogy egy irányban haladtak, egy éjjel egy útkereszteződésnél összetalálkoztak.

Így teltek a hetek. Lassan megváltozott a táj. Feltűnt egy város, majd egy kisebb falu, a szélén egy barlanggal. A kis csillag kíváncsi természetű volt, bekukkantott ide is. Elnyílt a szeme a csodálkozástól! A barlangban egy pici csecsemő feküdt állatok etetőjében, mellette egy fiatalasszony és egy férfi: biztosan a szülei. Állt ott még néhány jószág, lehelték a csöpp gyereket, hogy ne fázzék.

- Nagyon hideg lehet ott lent - vélte a kis csillag -, megállok itt egy órácskára, és adok nekik némi fényt, meleget. Le is táborozott az ég alján, észre sem vette, hogy követői, a vándorok is megérkeztek időközben. Hanem azt már hallotta, hogy valaki megszólítja őt, hatalmas, erős hangon, mintha az egész mindenség szózattal telt volna meg.

- Jól van, kis csillag, derék munkát végeztél! - dicsérte meg maga a Mindenség Ura. - Igaz, hogy a kaktuszodat elpusztította a vulkán, mégis többet tettél, mint a nagytanács leghatalmasabb csillagai együttvéve, mert te voltál az, aki megmutatta a világnak Fiam születését. Jöjj velem, most megjutalmazlak!

Isten a tenyerébe vette a csillagot, és elhelyezte országának közepébe, azóta is világít az ott élő embereknek és angyaloknak.

Mese Miklós püspökről

Késő este volt már. Miklós püspök megállt az utolsó ház előtt, ahol egy kisfiú lakott, akinek még ajándékot akart vinni. Elbocsátotta a rénszarvast:

- Most már több helyre nem megyek. Menj, rénszarvas, pihenj le és aludj!

A rénszarvas elment, elhúzta a szánt, Miklós püspök pedig fogta a zsákot, teli ajándékkal, és elindult a lépcsőházban fölfelé.

A harmadik emeletre ment. Ott lakott egy Zoli nevű fiú, őt akarta meglátogatni. Ment a körfolyosón, és látta, hogy Zoli ablaka még világos.

Benézett, ott volt a cipő az ablakban. Gondolta, óvatosan belecsúsztatja az ajándékot. De mielőtt betette volna, azt látta, hogy ennek a Zoli gyereknek potyognak a könnyei, itatja az egereket, sír.

Miért szomorú ez a Zoli? Igazán elkezdte érdekelni. Miklós püspök körmével megkocogtatta az ablakot, és csendesen odaszólt a fiúnak:

- Mi van veled, miért sírsz?

Erre a kisfiú nagyon megijedt, halkan felkiáltott:

- Jaj, jaj, Miklós püspök, ne adj nekem virgácsot!

- Miért adnék neked virgácsot? - kérdezte csodálkozva Miklós püspök. - Nézd csak, itt van a tele csomag szaloncukorral, dióval meg mandulával, naranccsal, nincs benne virgács!

- De igen, igen! - bizonygatta Zoli. - Engem a mamám ma megfenyegetett, hogy én olyan rossz voltam, hogy csak virgácsot kapok.

- De hát mi történt? - kérdezte Miklós püspök. A gyerek mesélni kezdett.

Az történt, hogy délelőtt szánkózni mentek a kistestvérével. Fölhúzták a szánkót a hegy tetejére, és azon veszekedtek, hogy ki kormányozzon.

Aztán csúszni kezdtek a lejtőn. A testvére kormányzott, de Zoli is lerakta a lábát, hogy kanyarodjon a szánkó, és nekimentek egy fának. A testvére beverte a fejét, úgy, hogy kórházba kellett vinni, és most ott fekszik; szegény Zoli meg itatja az egereket a szobában.

Miklós püspök tanácstalan volt. Hogy lehetne megvigasztalni ezt a fiút?

Zoli pedig csak keservesen hajtogatta:

- Jaj, én nagyon rossz vagyok, nem érdemlek mást, csak virgácsot! Ekkor Miklós püspöknek támadt egy ötlete.

- Gyere Zoli - mondta neki -, látogassuk meg a kistestvéredet! Elviszed neki a csomagot.

Zolinak fölragyogott az arca:

- Menjünk!

Kimászott az ablakon, és Miklós püspökkel kézen fogva elindultak.

- Merre van az a kórház? - kérdezte Miklós püspök.

- A papámtól azt hallottam - felelte Zoli -, hogy három villamosmegállóra van innen.

- Akkor szálljunk villamosra!

Most kezdte bánni Miklós püspök, hogy elengedte a rénszarvast, mert vele gyorsabban odaértek volna, így pedig ott fagyoskodtak a villamosmegállóban. Aztán végre megjött a villamos, fölszálltak. Három megálló. Ott zötyögtek a villamoson Miklós püspök meg Zoli. Egyszer csak fölszállt egy ellenőr.

- Miklós püspök! - kérdezte Zoli - Van neked bérleted?

- Nincs - mondta Miklós püspök.

- Miklós püspök! - kérdezte Zoli - Van neked jegyed?

- Nincs - mondta Miklós püspök.

- Hát akkor mit tegyünk?

Jött az ellenőr. - Jegyeket, bérleteket kérem felmutatni! - mondta hangosan, és odaért Miklós püspök elé.

Miklós püspök pedig végső tanácstalanságában előhúzott a zsebéből egy szaloncukrot, betette a lyukasztóba, és kilyukasztotta.

- Tessék! - odaadta az ellenőrnek.

Az ellenőr nagy szemeket meresztett. - Miklós püspök! Milyen ez a villamosjegy? Zselés vagy kókuszos, esetleg marcipános?

- Azt hiszem, marcipános - mondta szégyenkezve Miklós püspök. A kalauz mosolygott, és visszaadta a kilyukasztott szaloncukrot: Jó utazást!

Na, ezután már leszálltak, és tényleg ott is volt a kórház. Elindultak a kapu felé, és egyszer csak megláttak egy táblát:

14 ÉV ALATTI GYEREKEK

A KÓRHÁZ BETEGEIT NEM

LÁTOGATHATJÁK!

- Hány éves vagy? - kérdezte Miklós püspök Zolitól.

- Én bizony csak kilenc - mondta Zoli.

- Mit tegyünk, mit tegyünk? - törték a fejüket.

A kórház előtt ott sötétlett egy bokor. Miklós püspöknek eszébe jutott valami. Kiöntötte a bokor tövébe a zsákjából az ajándékokat, és azt mondta Zolinak:

- Mássz be gyorsan!

Zoli bemászott a zsákba, Miklós püspök a vállára vette. Nehéz volt, nyomta a vállát a zsák, de bement. Bent volt a kórház előterében, ahol a portás megszólította:

- Miklós püspök! Mit keres kend itt a kórházban?

- Kedves portás úr - felelte Miklós püspök -, itt is vannak beteg gyerekek, meg kell látogatnom őket.

- Na, és az a fiú nem érzi magát kényelmetlenül a zsákban? - kérdezte a portás.

Miklós püspök ott pironkodott: - Lebuktam, lebuktam! - gondolta.

A portás folytatta: - Azt hiszi, kegyelmed, hogy én nem látok keresztül az üvegajtón? Ott lapulnak a csomagok a bokor tövében, ott szállt be a fiú. Engedje ki nyugodtan, nagyon kényelmetlen lenne fölcipelni a lépcsőházban.

Úgyhogy Zoli kimászott a zsákból, és fölbaktattak. Ezután már minden egyszerűen ment. Megtalálták Zoli öccsét, Petit. Ott feküdt az egyik ágyban, és be volt pólyálva a feje. Volt nagy meglepetés, amikor Zoli bement hozzá.

- Itt van Miklós püspök is, hoztunk neked csomagot!

Átadták neki az ajándékot. Petinek ragyogott az arca. Vidáman újságolta:

- A doktor bácsi azt mondta, hogy holnap már ki is jöhetek, mert nincsen komolyabb bajom. Miklós püspök ekkor már nagyon fáradt volt, így hát elbúcsúztak Petitől és elindultak kifelé. A portás ott vigyázott a bokor mellett a csomagokra, nehogy valaki elvigye. Megköszönték neki a segítséget, otthagytak ajándékba egy narancsot és egy marék földimogyorót, majd visszatértek Zoliék lakásához. A fiú megkönnyebbült sóhajjal aludt el, Miklós püspök pedig egymaga ballagott az éjszakában, s arra gondolt, hogy fog csodálkozni másnap a rénszarvas, amikor mindezt elmeséli neki.