Egyszer,
réges-régen, egy teliholdas decemberi éjszakán, amikor milliónyi csillag
ragyogott az égen, néhány egészen apró kis csillagocska pajkosan játszadozott
az öreg Hold mellett.
Remekül érezték magukat. Huncutkodtak,
viháncoltak, csintalankodtak.
Addig-addig rosszalkodtak, amíg az egyik kis csillagot valamelyik társa
véletlenül alaposan oldalba lökte.
– Bocsánat, nem volt szándékos! –
mentegetőzött a kis rosszaság.
– Segítség! Kapjon el valaki! – kiáltotta
ijedten a szegény pórul járt csillagocska. De sajnos már senki sem tudott utána
nyúlni. Elveszítette az egyensúlyát, és
elkezdett zuhanni lefelé. Zuhant, zuhant egyenesen a Föld felé. A társai egyre
távolabb kerültek tőle. Ő pedig rettenetesen félt, mert ilyen még soha sem
történt vele.
Lehet-e még annál is rosszabb, hogy
lepottyant, és elveszítette a társait?
Hosszú ideig csak zuhant, zuhant lefelé,
ám egyszer csak valami érdekes dolog történt. Mintha valaki kinyújtotta volna
érte a karját. Egy enyhén szúrós, zöld valami alányúlt, és elkapta.
A kis
csillagocskának fogalma sem volt róla, hogy mi történt?
Éppen egy fenyves erdőbe pottyant le. Az
enyhén szúrós zöld valami pedig egy hatalmasra nőtt fenyőfa volt.
– Nem tudom, hogy ki vagy, de kérlek,
segíts nekem, hogy vissza tudjak menni a barátaim közé! – könyörgött a kis
csillagocska, és olyan kedvesen mosolygott, amennyire csak tudott a történtek
után.
– Én vagyok az erdő legöregebb fenyőfája.
– recsegte kedvesen az öreg fenyő. Már nagyon sok mindent megértem. Évtizedek
óta csodállak benneteket, hogy télen – nyáron milyen ragyogóan, fényesen
tündököltök ott az égbolton. Szóval sok mindent megértem, de ilyen még soha sem
történt velem, hogy egyikőtök az ölembe pottyant volna. De ha már így esett,
nagyon szívesen megpróbálok neked segíteni, hogy visszakerülj az égboltra.
– Előre is nagyon köszönöm neked, kedves
fenyő! – hálálkodott a kis csillag.
– Még ne köszönj semmit sem! Megteszek
minden tőlem telhetőt, de biztosat nem ígérhetek. – mormogta kedvesen a
fenyőfa.
Középső ágai egyikével megfogta a kis
csillagocskát, és jó nagy lendületet vett… A kis csillag szállt, szállt egy
ideig felfelé, majd lelassult… és visszapottyant a fenyő ágai közé. A vén fenyő még jó néhány kísérletet tett,
hogy visszahajítsa a pórul járt csillagocskát, de sajnos nem járt sikerrel.
– Látod, te árva kis csillagocska, nem
tudok rajtad segíteni. Annyit azonban megtehetek, hogy felültetlek a
legmagasabb ágam hegyére, úgy talán egy kicsit közelebb leszel a barátaidhoz.
– Jól van – szólt búslakodva a kis
csillagocska. – Mindenesetre köszönöm,
hogy megpróbáltál segíteni.
Az öreg fenyő pedig gyengéden megfogta, és
feltette a csúcsára. A kis csillagocska egy
ideig búslakodott, majd lassan beletörődött a sorsába, és elkezdett ugyanolyan
fényesen, szikrázóan világítani, mint ott fenn, az égbolton…
Amikor az égből a társai megpillantották,
hogy milyen csodálatosan mutat a kis csillagocska ott lent a havas tájon, a
hatalmas fenyőfa csúcsán, nyomban irigykedni kezdtek rá.
– Nézzétek csak, milyen jól fest a mi kis
barátunk ott, azon a szép, zöld fenyőfán! Mennyivel jobb helye lehet ott neki,
mint itt nekünk! Talán még a fénye is sokkal szikrázóbb, mint amilyen korábban
volt!
Addig-addig csodálták a kis csillagocskát
ott lent, a havas fenyőfán, mígnem elhatározták, hogy ők is leugranak. Azon az éjszakán rengeteg csillag hullott alá
az égből, hogy egy-egy szép, zöld fenyőfa csúcsán folytathassa a ragyogását.
Néhány nap múlva favágók érkeztek az
erdőbe. Nagyon elcsodálkoztak a látottakon, de egyben örültek is, mert ilyen
fenyőfákkal még soha sem találkoztak. Ki
is vágták mindegyiket, hogy majd feldíszítve karácsonyfaként pompázhassanak a
házakban. Az égbolton tündöklő csillagok pedig ámuldozva figyelték, hogy mi
történik a falu széli fenyves erdőben?
Elérkezett a karácsony. Minden házban
fények gyúltak, és igazi ünnepi hangulat költözött az otthonokba. Az égen ragyogó csillagok kíváncsiskodva
tekintettek be az ablakokon. Azonban
amit ott láttak minden várakozásukat felülmúlta. A csillag-barátaik már nem csak egy egyszerű
zöld fenyőfa csúcsát díszítették, hanem egy-egy pompásan, csillogóan
feldíszített karácsonyfán ragyogtak.
Az emberek körbeállták, csodálták, és
énekszóval köszöntötték őket.
Az égen tündöklő csillagok ekkor
határozták el, hogy minden karácsony előtt leugranak egy-egy fenyőfára, hogy
nekik is részük lehessen ebben a pompában, és szeretetteljes fogadtatásban. Azt
pedig, hogy kit érjen ez a megtiszteltetés, minden decemberben sorshúzással
döntik el.
Azóta díszíti csillag a karácsonyfák
csúcsait.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése