(a Chile
Harold-ból)
Ne
mosolyogj sötét szemembe;
hisz
vissza nem mosolyoghatok:
ó adja
ég, ne sírj sosem te,
ha könny
nem enyhíti bajod.
Kérded,
minő sötét talányok
marják e
bús, ifjú szívet?
Hiába -
nyitját nem találod,
búmat te
meg nem enyhíted.
Nem
gyűlölet, nem szerelem hajt,
nem
bárgyú hírt esdeklek én,
hogy
ócsárlom most a jelen bajt
s a
kincseim mind elvetém:
de minden
elfáraszt meg untat,
mit
nézek, érzek, hallgatok.
A Szép se
vigasz lomha búmnak;
szemed
sugára is halott.
Ez az a
szivós bú, mi zordul
üldözte a
bolygó zsidót;
mely
nézni sem mer a síron tul
s nem
várhat addig semmi jót!
Elfutni
vágyom énmagamtól!
Messzire
vinném átkomat,
de sarkon
űz egy vad kalandor,
a
lét-üszök - a Gondolat.
Gyönyörben
fürdik még a víg nép,
mit én
eluntan hagytam el;
bár
álmodozna lázba mindég,
s ne
kelne a valóra fel!
Száz új
vidéken kell törődnöm,
s bút
látok a megjárt úton;
csak az
vigasztal, hogy a földön
a
legszörnyűbbet már tudom.
Mi ez? Ne
kérdd, szánj meg, sugár lány,
ne bánts
te, jobb, ha álmodol:
ne tépd
le szívemről a lárvám,
alatta
tátong a pokol.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése