A
hófehér, szikrázó országúton, ami az eget összeköti a földdel, s ami fölött úgy
szálldosnak a csillagok, mint a falevelek, egy nagyon öreg, jóságos arcú bácsi
haladt lefelé. Az út két szélén álldogáló, hólepte fák összesúgtak mögötte:
- Viszi
már a jó öreg Mikulás a sok ajándékot!
Mert
bizony ő volt az, a jó gyerekek öreg barátja, aki akkorákat lépdel csizmáiban,
hogy egyetlen éjszaka bejárja a világ összes városait és falvait. S akinek
puttonyából sohasem fogy ki az édesség, jut abból minden jó gyerek cipőjébe.
Most is
alig lépett hármat-négyet, már lent volt a földön, és körülnézett, hogy melyik
ablakban talál gyerekcipőt. Ahogy nézdegélt, észrevette, hogy valaki alszik az
utcai padon. Odament hát hozzá, hogy megnézze, ki lehet az a szegény, aki ilyen
hideg téli éjszakán az utcán húzza meg magát. Egészen föléje hajolt, és bizony
majdnem elsírta magát a jóságos öreg. Megismerte az alvót. Sok-sok évvel
ezelőtt cukrot és csokoládét vitt neki, s másnap még az égbe is fölhallatszott,
ahogy nevetett örömében. De ez már régen volt, azóta felnőtt ember lett kis
barátjából, s íme, most itt fekszik a hideg, decemberi éjszakában.
Nem
sokáig gondolkodott Mikulás bácsi, levette puttonyát, és megtöltötte az alvó
zsebeit csokoládéval és mogyoróval. Aztán piros köpenyét is ráterítette, hogy
ne fázzon, s mikor észrevette, hogy milyen rosszak a cipői, levetette
mérföldjáró csizmáit, és ráhúzta a szegény ember lábára. Aztán szomorúan és
mezítláb ment tovább, hogy elvigye ajándékait a gyerekeknek.
S amíg a
jó öreg Mikulás vándorolt a messzi városokban, az alvó ember álmodni kezdett a
piros köpeny alatt. Azt álmodta, hogy ismét gyermek lett, puha paplan alatt
alszik, s cipői cukorral telerakva ott állnak az ablakban. S míg álmodott, az
útszéli, kopár fák föléje hajoltak, és megvédték a széltől, a csillagok pedig
egészen föléje szálltak, és simogatva melegítették az arcát.
- Álmodj,
csak álmodj! – susogták a fák, zizegték a csillagok.
S ő
álmodott. Álmában elmúlt az éjszaka, szép, világos reggel lett, s annyi cukor
és csokoládé került elő cipőiből, hogy az asztalt is telerakhatta vele. Milyen
boldog volt álmában, istenem, milyen boldog! A fák és a csillagok mondogatták
is egymásnak:
- Csak
föl ne ébredjen, míg ki nem tavaszodik…
De véget
ért az álom, és véget ért az éjszaka, s a szegény ember csodálkozva látta magán
a köpenyt és a csizmát. S mikor a zsebébe nyúlt, azt hitte, a tündérek
játszanak vele, azok töltötték meg ennyi jóval a zsebeit. Hát még mekkora lett
csodálkozása, mikor a cukor és a mogyoró mind pénzzé változott zsebeiben.
Csengő aranypénz lett valamennyiből, s most már vehetett házat, ruhát magának,
s olyan lett az egész élete, mint az álom. Úgy nevetett megint, mint
gyerekkorában.
Mikulás
bácsi boldogan hallgatta a nevetést. S a tündérek hiába kérdezték a jó öreget,
miért jött vissza mezítláb a földről. Mikulás bácsi nem felelt, csak szelíden
belemosolygott hófehér szakállába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése