Amíg
melegen sütött a nap, mindig ott hintázgatott a piros rózsabokron a két cinege.
Gyönyörködtek a dús, illatos virágokban és el-elcsípték a rossz szándékkal
közeledő bogarakat. A nemes rózsatő hálás volt ezért és boldogan ringatta ágait
az aranyos napsugárban.
A kerten
túl egy vadrózsa bokor nyílott és fájó szívvel nézte a cinegék vidám táncát.
- Szép
madárkák, jó madárkák, gyertek ide egy kicsit - könyörgött a vadrózsa -
fürödjetek virágaim illatában és védjetek meg minket is a csúnya hernyóktól és
a gonosz bogaraktól.
-
Hogyisne - csicseregte az egyik cinege - majd bizony itt hagyjuk ezeket a
gyönyörű, nemes rózsákat a te szimpla ötszirmú virágaidért! Azt ugyan várhatod!
Majd ha fagy! - és vígan billegett tovább a rózsa ágán.
A
vadrózsa elpirult a szégyentől és szerényen húzódott meg a kerítés mellett.
Csakhogy
a nyár tündére egy szép napon összepakolta virágait és pillangóit napsugaras
kötényébe, és úgy elrepült valamerre messze tőlünk, mintha itt sem lett volna.
Utána az ősz jött komoly, szép arcával, jóságos mosolyával. De ő is hamar
megunta itt nálunk. Amit a nyár meghagyott, mind felpakolta bő hátizsákjába és
egy hűvös reggelen arra ébredtünk, hogy már ő is valamerre messze jár
mérföldlépő csizmájában. Télapó is kezdte már rázogatni fehér szakállát.
Szegény
piros rózsák! - Szirmaik elbarnultan szálltak a szélben, és az árván maradt
rózsatő kétségbeesetten nyújtogatta virágtalan ágait: - Segítsetek rajtam: -
itt a tél, - megöl a fagy, - jaj nekem - megfagyok!
Aztán
jött a kertész. Aranyszínű szalmából puha ágyat vetett a rózsatőnek, gyöngéden
ráhajtotta koronáját és szalmával meg földdel szépen betakarta. - No, így
alhatsz tavaszig - morogta magában, és csikorgó csizmájával tovább ment a
szállingózó hópihék között.
A
vadrózsa kíváncsian nézte végig mindezt. Ágain fényes, duzzadt, piros golyók
mosolyogtak a virágok helyén, és fel sem vették a hideget. Játszottak a
széllel, a csillogó hópihékkel, és sajnálattal kukucskáltak át a kerítésen a
piros rózsatő felé.
Egy
reggel gyönyörű, zúzmarás ruhába öltöztetett a Télapó minden bokrot, minden
fát. A vadrózsa gyönyörködve nézett végig magán. Ilyen szép még akkor sem volt,
amikor levelei harmatosan csillogtak a hajnali napfényben.
Egyszerre
csak két didergő madárka szállt reá. A cinegék voltak. Sírtak, panaszkodtak.
Éhesek voltak, a nagy hóban két nap óta egy morzsát sem találtak. Majd megveszi
őket az Isten hidege. Az erdőben, ahol a fészkük van, meghalnak éhen, itt meg
nincs egy meleg szöglet, ahol meghúzódhatnának. Jaj, de keserves a tél!...
A
vadrózsa jóságosan felelt nekik: - Látjátok, ti oktondi kis madárkák! Amíg nyár
volt engem kikacagtatok, - és most mi lenne veletek, ha én nem volnék. Itt
vannak piros bogyóim. Kóstoljátok meg, milyen pompás ízűek. A jó Isten éppen
azért teremtette, hogy a hozzátok hasonló kis éhenkórászok el ne pusztuljanak
az éhségtől a hosszú tél alatt. Azután puha, meleg szállást is adhatok nektek.
Nézzétek csak - a tövemnél milyen magasra nőtt a fű. Ezt sohasem kaszálták le,
mert alattam nőtt. A kerítés megvéd a széltől, a hótól, itt pompás kis fészket
csinálhattok magatoknak. Még a macska sem mer itt megtámadni, mert fél a
töviseimtől.
A kis
cinegék szégyenkezve fogadták el a vadrózsa jóságát, és mialatt a meleg
fészekben szunnyadtak, ez járt az eszükben:
"A
piros rózsa milyen nyugodtan alszik, még mi éhségtől és hidegtől majdnem
elpusztultunk. A mellőzött, kigúnyolt vadrózsa meg milyen jószívű hozzánk. Hej,
csak még egyszer lenne illatos, virágos tavasz! Most már tudjuk, mit kell
tenni..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése